Úgy tűnik, hogy kevesen találják meg útjukat

Ter 13,2.5-18 - Ábrám igen gazdag volt jószágban, aranyban és ezüstben. Lótnak azonban, aki Ábrámmal volt, szintén voltak juhnyájai, marhacsordái és sátrai. Így az a föld nem bírta el, hogy együtt lakjanak. Olyan sok jószáguk volt ugyanis, hogy nem lakhattak együtt. Ebből aztán veszekedés támadt Ábrám és Lót nyájainak pásztorai között. - Abban az időben még kánaániak és periziták laktak azon a földön. - Ábrám azt mondta tehát Lótnak: „Kérlek, ne legyen veszekedés közöttem és közötted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk! Itt van előtted ez az egész föld: válj el tőlem, kérlek! Ha te mégy balra, akkor én jobbra tartok, ha te jobbra akarsz, akkor én balra megyek!” Felemelte tehát Lót a szemét, és látta, hogy az egész Jordán-környék, mindaddig, amíg Coárba jut az ember - ekkor még nem pusztította el az Úr Szodomát és Gomorrát -, mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma, és mint Egyiptom. Lót ezért a Jordán-környékét választotta magának, és keletre tért; így elváltak egymástól a testvérek. Ábrám Kánaán földjén maradt, Lót pedig a Jordán-környék városaiban telepedett meg, és Szodomában lakott. A szodomai emberek azonban nagyon gonoszak és igen bűnösök voltak az Úr előtt. Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: „Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!” Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak.

Mt 7,6.12-14 - Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket. Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták. A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!

Úgy tűnik, hogy kevesen találják meg útjukat, mely a szűk kapun keresztül az életre visz! Maga Jézus az, aki kijelenti. És tudjuk, hogy mindent, amit a Szentlélek által kinyilatkoztat Jézus, az az, amit az Atyától hallott. Tehát, az Atya ismer bennünket, mindegyikünket. Jézus azért tudatosítja ezt bennünk, hogy értsük és tudjuk, nem mindenkinek valók szavai, tanítása; az Isten kegyelme, mert … Hogy is mondja? Lányom éppen magyarázta, hogy az állatot, különösen a kutyát, ha sarokba szorítják, akkor támadásnak vesz minden jószándékot is, ezért védekezik, támad. A disznó pedig, nem érti mire jó a gyöngy, számára nem értékes, így beletapossa a sárba, átgázol rajta, bemocskolja, miközben azt keresi, ami számára hasznos, ehető. A moslék számára értékesebb. Lám, felismerhető az állat, aki számára értéktelen Krisztus barátsága, éppen ezért a maga hasznára használja – mások ellenére, védekezve, vagy értéktelenül átgázol rajta, mert fel sem ismeri, hogy az mások számára érték lehet.

Számomra az a kincs, az az érték, az igazgyöngy, ami szent. De úgy is fogalmazhatok, hogy Isten ajkáról, kezéből, amit kapok, az minden szent, szeretem, tisztelem, mert oly őszintén tiszta, hogy egyetlen tisztátalan gondolat sem illik hozzá. Ezért vigyázok rá, őrizem, értéknek tartom, méghozzá a legnagyobb értéknek a számomra. Mert vigyázok rá, nem adom bárkinek, csak azzal osztom meg, akiben megérzem, hogy számára is érték lehet. A múlt héten olvastam, Jézustól idézve Máténál: „ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” [Mt 6,21] Ebben az összefüggésben értem a mai evangélium tanítását is. Ha szívemet tabernákulumnak, szentségtartónak, szentséghordozónak tekintem, akkor a szívemet nem adhatom oda bárkinek. De nem is hagyhatom, hogy bárki is elrabolni próbálja, aki nem tudja értékét megbecsülni. Vigyáznom kell a szívemre, a szentségtartómra, amelyben trónt készítettem, készítek minden pillanatban. Azt ápolnom, őriznem, karban kell tartanom szüntelen, nehogy valaki, vagy valami más próbálja a trónt birtokolni. Kitúrva onnan annak urát.

Azok, akik az általam készített trónt birtokolni, elfoglalni próbálják, azok, akik a szűk kapu felöl eltéríteni próbálnak. Talán biztonságosabb, talán kényelmesebb, talán szebb és tágasabb, szellősebb utat kínálva, de aminek a végén nem találhatom meg azt a szerény, csendes, pirinyó, de célomba vezető kaput, amin éppen hogy, talán földig hajlottan, görnyedten, megalázottan, megalázkodva kell bebújnom, de … Talán nyikorog, de nyikorgása számomra dallamos, kedves lehet. Talán rozsdás a kilincse, mert kevesen és ritkán nyúlnak utána. Talán bizonytalankodva fogom én is rábírni magam, hogy benyissak azon, csak bátoríts engem Istenem, ne hagyd, hogy megtorpanjak előtte.

Az a szeretet, amit én adhatok, mert Krisztus szeretete sürget, hogy megosszam másokkal azt, amit kapok Tőle, tudnom kell, hogy nem mindenkinek és nem mindenkor, nem bármilyen bizalmas formában osztható meg. Pedig szeretném Uram, hogy mindenki megismerje, hogy Te mennyire szeretsz. Ahogy engem, úgy mindegyikünket is. Igen, fáj, és aggódom amikor még azok sem értenek, akiknek érteniük lenne, hogy a Te szereteted mennyire személyes, és mennyire őszinte, feltétel nélküli, és szabadságra ingerlő. Köszönöm én Uram, Barátom, Testvérem, Atyám, Gondviselőm …, Aki a Szentlélek által engeded meg nekem – méltatlanságomban is, hogy így szólítsalak meg! Ámen