A Szentírás minden tanításában azt keresem
ApCsel 5,27b-32.40b-41 - Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Erre Péter és az apostolok azt felelték: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.
Jel 5,11-14 - Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt [Dán 7,10], akik hangosan azt kiáltották: „Méltó a Bárány, akit megöltek [Iz 53,7], hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” Minden teremtményt, amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: „A trónon ülőnek [Iz 6,1] és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!” A négy élőlény azt felelte: „Ámen!” A huszonnégy vén arcra borult és imádta az örökkön-örökké élőt.
Jn 21,1-19 - Ezek után Jézus ismét megjelent a tanítványoknak a Tibériási tengernél. Így jelent meg: Együtt volt Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívnak, a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, és még másik kettő a tanítványai közül. Simon Péter azt mondta nekik: „Megyek halászni.” Azok azt felelték: „Megyünk veled mi is.” Elindultak tehát, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt, de a tanítványok nem tudták, hogy Jézus az. Jézus azt mondta nekik: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen!” Ő ekkor azt mondta nekik: „Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok!” Kivetették, de kihúzni már nem tudták a tömérdek hal miatt. Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert mezítelen volt, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. Jézus azt mondta nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok!” Erre Simon Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely meg volt tömve százötvenhárom nagy hallal. És bár ennyi volt, nem szakadozott a háló. Jézus azt mondta nekik: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: „Ki vagy te?” Tudták ugyanis, hogy az Úr az. Jézus odament, fogta a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanígy a halat is. Jézus ekkor már harmadszor jelent meg a tanítványainak azóta, hogy föltámadt halottaiból. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!”
A Szentírás minden tanításában azt keresem, hogy ott találom-e magam én is. Tetten érhetem magam, vagy tőlem távol van az a történet? Ki vagyok én, és mennyiben, az adott jelenetben?
Van időm rá, hogy megéljem a történetet, átéljem, azonosuljak mindazzal.
Hajnalodik. Egy munkás, izzadtságos, derűs, enyhe, de eredménytelen éjszaka volt. Keveset beszélgettek a tanítványok, inkább csak vezényszavak hangzottak el Péter szájából, mely a munkára vonatkozott. A többiek csak vízhangozták, hogy ők épen abból a feladatból mit vesznek magukra. Így a halászatuk a víz csobbanásával összehangolt dallamos együtt cselekvéssé lett, mégsem jártak sikerrel. Elcsigázott, izmaikban megfáradt, kimelegedett, csalódott, izzadtságszagú, a tengeri szellőtől megkeményedett arcélű, talán kezeiken - a munka nyomán sebeket viselő, halászemberek a tanítványok. „Hiába mentünk ki, ez sem sikerült!” A parthoz közeledve egy alak rajzolódik ki a félhomályból, aki megszólítja őket. Mikor elmondják, hogy nem számíthat tőlük segítségre - élelemre, mert semmit sem fogtak, határozott tanács, szinte parancs hangzik el szájából: „Vessétek a hálót a hajó jobb oldalára, és találni fogtok!” Ellenkezni sincs erejük, kedvük? Nem bírnak ellenállni szavának, remény ébred bennük, a tanítványokban: talán, igaza lehet? Mikor legnagyobb csodálatukra, szakadtáig lesz tele a háló, János az, aki rádöbben, ráismer szívében a hasonlóságra: Jézus volt az, akinek szavaiból ilyen erő áradt. „Újra képessé lettem rá, hogy az tegyem, amire már nem is akartam gondolni sem. Már csak arra vágytam, hogy a parti meleg homokban elterüljek, szusszanjak egyet”. Péternek elég volt János kijelentése, hallotta, és hit neki. Tudta, hogy szavai milyen mélyről fakadtak föl, ugyanakkor találkozott a benne erősödő, de kétkedéssel átszőtt érzéssel. Már nem kételkedik, ölti ingét és ugrik. „Mennem kell!” Ez az érzés már is döntés, cselekszik. Elfeledve ő is előbbi fáradtságát, kínját. Bizonyosságot akar. Ropogó parazsat, friss sült hall illatát találja, mellette teljes békességében a Mester arcvonásait sikerül azonosítania. Csak egy heves, és örömteli gyors üdvözlésre futja. Jézus átnéz a feje fölött, és odaszól a többieknek: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok!” Erre Péter visszafordul, hogy segítsen a partra vonni a többieknek a hálót.
Már ott ülnek Vele mind, akik az előbb még csüggedtek voltak. Szuszognak, krákognak, törölgetik izzadtságukat, miközben próbálnak azonosulni a csodákkal, és mesterükkel. Kétkedőn, és kétségekkel szemlélik. Jézus mint a legutóbbi vacsorán is tette, megáldja a kenyeret és a halakat, és nem is kínálja őket, nyújtja nekik az ételt, a legtermészetesebb módon. Senki sem szólal meg, csak esznek, miközben figyelik Jézus minden mozdulatát, szemeit, kíváncsian: mi fog most történni?
Megilletődöttek, de akkor sem mernek megszólalni, amikor Jézus Péterhez szólva felteszi neki a kérdést: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” De bennünk motoszkál egy kérdés: „jobban, énnálam jobban?” Most már biztosak benne, hogy Jézus az! Talán együtt válaszolnak – lélekben – Péterrel: „Uram, te tudod, hogy szeretlek! Milyen kérdés ez, és miért pont most és itt kérdezed ezt?” Az elhangzó szavak között úgy tűnik, hogy hosszú, hosszú csend. Mintha a hajnal is megtorpant volna, még mindig csak dereng a távol, de egymást már tisztán látják, érzik, szinte tapintják. Mikor Jézus átadta az ételt, mindegyiknek, észrevettem, hogy János nem kerülte el, hogy meg ne érintse Jézus kezét, tapintani, érezni akarta őt.
Mi dolguk most a tanítványoknak, mikor láthatóan Jézus csak Péterrel beszélget, csak őt faggatja? Tanúkká válnak, és érzik, hogy valami nagyon fontos dolog történik, ami őket is érinti, az ő jövőjüket is meghatározza, akiket Jézus nem szeret kevésbé, mint Pétert, de most mégis Péter kerül középpontba, az öreg, akit eddig is tiszteltek, és akivel eddig is jó volt együtt lenni. Lehetett rá bízni magukat. Jézus háromszor megismételve, bíz Péterre valami feladatot. Nem teljesen világos, hogy mit, hiszen ő halász ember. De legvégül Jézus azt mondja Péternek: „Kövess engem!” Péter, ekkor zavarodottan körbe néz, mintha kérdezné: „és velük mi lesz?” De nem tud megszólalni, csak meredten nézi mesterét. A többiek lesütött szemmel, már teli hassal pihegnek, elnehezedtek. De lelkükben Péter felé fordulnak. Már azt várják, hogy Péter mit fog tenni, vagy mit fog mondani nekik. Elnyugodtak, elül bennük minden kétség, és bizonytalanság. Eltölti őket az érzés: „nekünk jó itt lennünk!”
„Kövess engem!” Péterben visszhangzik Jézus szava, próbálja érteni, értelmezni: „Téged állítalak az én helyembe! Utódomnak nevezlek ki. Rád bízom azokat, akiket Atyám rám bízott. Beléd helyezem bizalmamat. Vállald el, viseld el, küzdj meg a feladattal. Bírnod kell, felelned kell!”
A Zebedeus testvérek, akik korábban kérték, hogy had ülhessenek a mennyekben Jézus két oldalán, most nem szólalnak meg. Talán nem erre gondoltak!
A feladatnak megfelelni felelőssége, amit világosan átérzett, átformálja ez után Pétert. Megkomojítja, és tudatosabbá teszi öregségére, a Lélek bölcsességével. Érdem ez számára? Nem hinném, inkább a feladat felismerésének a súlya az, ami óvatosabbá teszi, na és Jézus iránti tanult, megélt tisztelete. Ahogy a közmondás mondja: teher alatt nő a pálma.
Uram, nekünk legyen mindig jó ott lennünk, ahol Péter van, és ahova Péter vezet bennünket! Ámen
