Ne féljetek a csodajelektől!

ApCsel 6,1-7 - Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.” Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.

Jn 6,16-21 - Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumra hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

Ne féljetek a csodajelektől! Különösen ne, Jézus természetfeletti hatalmától, ami igazolása annak, hogy „én és az Atya egy vagyunk” [Jn 10,30].

De most még csak a János 6. fejezeténél tartunk. Amikor még nem értették az apostolok az összefüggéseket. De, ha belegondolok, hogy velem is így van, mikor már a tanulmányaimtól kellőképpen eltávolodtam, akkor kezdem felismerni a tanultak közötti összefüggéseket. A tanítványok három éves „kurzuson” vettek részt, Jézussal.

Jóval később, János 14-ben ezt olvassuk: „Erre Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok - felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” [Jn 14,8-14]

Vagyis még később, a „kurzus” vége felé sem világos Jézus mibenléte, és az apostolok sorsa, hogy miért vannak együtt Jézussal. Az emberi együgyűség, töredékesség, és szűk gondolkodás meg sem közelíti Isten szándékát az emberrel. Azonban, a Szentlélek által való helytállás, már valami reményt felmutat: képes lehet felülmúlni az ember a maga csökevényességét, bűntől való bizonytalanságát. De jó, hogy Isten irgalmas szeretete, a bennem szunnyadó, ólálkodó jót képes felnagyítani, annyira, hogy megtörje a rossz hatalmát a zsigereimen is. menni tudok, szólni tudok, tenni tudom a jót mégis!

Ez a felhatalmazás, felkenés ereje: eligazít, irányultságomat megváltoztatja. Vagyis, amikor a jót képessé vagyok tenni, és ez a kevéske hajlandóságom is már bizalmat kelt embertársaimban irántam, az nem irányomra vonatkozik – nehogy elbízzam magam – hanem a kegyelem irányába, vagyis Isten iránt nő meg a bizalom, aki munkálkodik bennem. Ezért a jóra való képességemért nekem, az Isten iránt kell hálásnak lennem: hogy képessé tesz rá, hogy én, Őt megdicsőíthetem ebben a világban! Így maradhat meg az ember szolgálata szolgálatnak. Amit őriznem, ápolnom, gondoznom kell. Értenem kell, hogy nem az embertársaimat szolgálom, valójában, hanem Istent, az én Atyámat, amiért Ő engem megdicsőít az emberek előtt. Mert végtelenül alázatos, szelíd, és semmi jót nem tart meg magának, mindent vissza, kiáraszt abból, ami felőlünk Rá vonatkozik. De azért, hogy elnyerhessük az örök élet örömét társaságában. Add meg Urunk, hogy élni tudjunk lehetőségeinkkel, alázattal, és szelídséggel! Ámen