Minden teremtmény változó, fejlődésre van teremtve

Zsid 10,32-39 - Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek. Mert részetek volt a foglyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandó javatok van. Ne veszítsétek hát el bizalmatokat, mert nagy lesz annak a jutalma. Béketűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet. Mert még egy kis idő [Iz 26,20], s az, aki eljövendő, eljön és nem késik [Hab 2,3G]. Az én igazam a hit által élni fog; de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét [Hab 2,4G]. Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére.

Mk 4,26-34 - Ezután így szólt: „Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás” [Jo 4,13]. Majd így szólt: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai [Dán 4,8k.18].” Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

Minden teremtmény változó, fejlődésre van teremtve, kifejlődésre. Megszületik, kikel, majd termésbe hajlik, az után elhall, mikor feladatát már teljesítette. Egyetlen teremtmény sem önmagát termi újra, esetleg több termést hoz, újra terem évről évre, időről időre. Más teremtmény terméséből teremt új életet. Az ember is ilyen, hogy teremtményében él tovább, fizikailag. De bennünk van ennél több. Bennünket úgy alkotott meg a Teremtőnk, hogy egyrészt, éljünk úgy, mint minden más teremtmény a világban. De van egy másik létformánk is, aminek hordozója e világi „porból vétetett és porrá leszen” hüvely; azaz, ami az isteni mivoltot, a misztériumot, a transzcendens létezést hordozza magában. Azért van rá ennyi kifejezési formánk, amiért Jézus is sokféle példabeszéddel próbálta körülírni számunkra azt a más létformánkat, mely Isten voltunk, vagyis örök érvényűséget takar. Ezt a szót is nehéz felfognunk, hogy örök érvényű, amikor érezzük testünkben, és látjuk a világban az állandó változást.

Azt mondjuk, hogy a másik ember iránti szeretetünk kifejezéseként megajándékozzuk őt egy csokor virággal. Azt mondjuk neki, hogy örökké szeretlek. A virág elhervad, mi elpusztulunk, és a szeretett személy beleroppan abba, hogy becsaptuk, mert a virág elhervadt, a szó elszállt, mi pedig eggyé leszünk a föld színével, így számára ami szép volt, és jó volt, már csupán emlék. De így vagyunk a finom étellel, aminek íze lassan eltűnik szánkból, és már csak sóvárogva epekedünk utána. Meg kell elégednünk azzal, el kell tudnunk fogadni, hogy minden mulandó, és ebben az állapotunkban jön Jézus, és azt mondja, hogy nem minden az, aminek látszik.

Úgy látszik, a hit az a híd, mely átvezethet, átemelhet bennünket a mulandóságon. Hogy mondja Pál? „Mi nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére.” Akinek hite van, annak reménye van az örök életre. De, akit reménye nem hagy el, az azt jelenti, hogy elhiszi, hogy létezik egy olyan szeretet ebben a teremtett valóságában, amire ráhagyatkozva, rábízva magát, valami olyan lehet belőle, …

… nem tudom mi, mert ha tudnám, akkor az nem hit lenne, hanem ismeret. Tulajdonképpen erre a világra is szükséges a hitem. Amikor megérzem szeretve levőségemet, akkor ráébredek fontosságomra: része vagyok Valakinek, aki általam van, általam cselekszik. Hogyan lehetek valaki számára fontos? A fontosság, értéket képvisel az illető számára. Erről szól az életem: rájönni arra, hogy miért vagyok Isten számára fontos? Hogyan kell viszonyulnom értékelésemhez? Mi az, ami belőlem számára érték? Mikor, mettől, és meddig, ja: és miért vagyok számára értékes? E közben rá kell jönnöm arra, hogy valami irdatlan nagy halmaznak vagyok a része, a töredéke. Amit elfogadni, amit felfogni, ezzel azonosulni, megbékélni csak úgy lehetek képes, ha – úgy mondjuk – alázattal, tisztelettel, illetve szeretettel viseltetem magam iránt, és minden valóság iránt, amit valóságomként élek meg. Ez, tulajdonképpen azt jelenti, hogy megélni a hitemet. Ami nem más, mint az életem előrehaladtával, egyre tudatosabbá váltan, lelki emberré válni. A belém teremtett lelket kiművelni, kifejleszteni, hogy éretté váljon az öröklétre. Hogy, mikorra az e világi hüvely leporlik róla, önálló életre lehessen képes, el tudja viselni azt mérhetetlen gazdagságot, mit Isten kínál a Vele való egyesülésben, az örökkévalóságában, mi időtlen, állandó, változatlan, és megváltoztathatatlan. De mert megváltoztathatatlan, nem viseli el az akarnokságot, a nekem ez nem jó, én mást akarok, szerintem másképpen kéne okoskodást. El kell jutni arra az állapotra, ami Pál szavaival így hangzik: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20). Az a Krisztus, aki azt mondja: „én és az Atya egy vagyunk” [Jn 10,30].

Teremts bennem tiszta szívet, Istenem! Ámen