A Változatlan, az Isten esküvel kötelezte magát ígéretének teljesítésére

Zsid 6,10-20 - Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék művetekről és a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek. Mert amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: „Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.” [Ter 22,16-17] Az pedig türelmesen várakozva elnyerte az ígéretet. Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig [Lev 16,2], ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké [Zsolt 110,4].

Mk 2,23-28 - Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: „Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.” Ő így felelt nekik: „Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid [1 Sám 21,2-7], amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?” Aztán hozzátette: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.”

A Változatlan, az Isten esküvel kötelezte magát ígéretének teljesítésére, hogy az ember biztonságban tudhassa reményét. A lelkünk „biztos és szilárd” lehet a hitben, hogy nem valami változó, ingadozó, bizonytalanra hagyatkozásban telnek napjai, míg e világban járni, kelni hagyja Isten az embert. Jézus Krisztusba horgonyozzunk le, Aki „elér a kárpit belsejéig”, a szentélyen túlra, a szentek szentjébe, ahol az Atya lakik. A szőlőtő erős gyökereivel az Atyából táplál bennünket.

Ebben az állapotunkban szólít bennünket Jézus, hogy „a szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” Ahogy „az Emberfia ura a szombatnak is”, úgy ura a teremtésnek is. Mert minden mielőtt teremtetett, Ő volt. „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” [Jn 1,16] Ami részünk van Istenből, az részünk Jézusban; aki „az Atyától született az idők kezdete előtt”, de minden mi adatott nekem, ajándéka Istennek, kegyelme, kegyelmekre halmozva tornyosul bennem, hogy életem szeretetben legyen. Ez minden ember része. Személyesen Istenből vagyunk, ezért Istené vagyok. Jézus Krisztus érdeme, hogy kinyilatkoztatja nekem az Atyát. Jézus Krisztus szeretete, hogy elvezetni akar engem az Atyához. Jézus Krisztus áldozata, hogy Istenségét nem tartotta nagyobb dolognak annál, hogy emberségében levegye rólam a bűn teljes terhét, súlyát, szenvedése, halála által. Jézus Krisztus az által vált méltóvá az Atya általi megdicsőítésre, amit a feltámadása által igazol, hogy minden bűnünkért megszerezte az Atya kiengesztelődését nekünk. „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.” [Jn 17,24] A töretlen szeretet, ami a töretlen alázattal, és szelídséggel párosul.

De még valami jut eszembe minderről. Ha Isten a teremtés előtt már Jézus Krisztust, a Fiút ismerte, akkor őt ismerve teremtette meg az embert. Így lett az ember az Isten hasonlatosságára teremtve. De, amikor az ember elromlott, meghasonlott önmagában, a világba küldte a Fiút, hogy mindent visszaállítson Benne, és általa, ami jó. Újjá akarja teremteni Isten az embert a Fiúban.

Ezzel összefüggésben a másik gondolatom, amit már az ember természetéből következtetek: ugye, az ember kétségekkel, bizonytalansággal, csalódásokkal küszködik folyamatosan. Elbizonytalanodunk abban, hogy mi az Isten szándéka mindazzal kapcsolatban, ami történik a világban; kétségbe vonjuk, hogy Isten jósága valóban jó a mi számunkra; csalódunk abban, hogy kérünk, de Isten nem teljesíti kéréseinket. Talán azért ilyen, mert Isten természete is ilyen? Hiszen az ember, Isten számára is folyamatosan csalódást okoz, elbizonytalanítjuk Istent, hogy alkalmasak vagyunk-e a jóra, kétségek között hagyjuk őt, hogy megváltására igényt tartunk-e. Azonban e két természet között van egy lényeges különbség szerintem: még pedig az, hogy az ember természete abból eredően ilyen, hogy bűnre hajló, ezért mindent a maga bűnösségéből eredően ítél meg, von értékelhetővé. Ezzel szemben Isten, a bizalmát, megengedő jó szándékát, kimeríthetetlen „naivságát”, kétségbevonhatatlan pazarló szeretetét, teremtői gazdagságát engedi prédává tenni az embertől. Két azonos természet, de a kettő ellentétes polaritású. Talán ezért a vonzódásunk egymáshoz?

 „Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett.” [Jn 17,5]. Mert hiszem Atyám, hogy Tőled vagyok, de Hozzád igyekszem! Ámen