„A megszentelődés a Krisztushoz tartozó ember ÉRÉSI FOLYAMATA …

1Jn 2,29-3,6 - Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok azt is, hogy mindaz, aki igazságot cselekszik, tőle született. Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismeri Őt. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. Mindaz, akit ez a reménység tölt el iránta, megszenteli magát, amint ő is szent. Mindaz, aki bűnt követ el, megszegi a törvényt, mert a bűn törvényszegés. Tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye bűneinket. Őbenne nincs bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik. Aki viszont vétkezik, nem látja őt, és nem is ismeri. Gyermekeim, senki meg ne csaljon titeket! Aki igazságot cselekszik, az igaz, amint ő maga is igaz.

Jn 1,29-34 - Keresztelő szent János második tanúsága. Másnap látta, hogy Jézus közeledik feléje. Megszólalt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét. Ő az akiről mondtam: Utánam jön egy férfiú, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem. De azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem Izraelben.” János aztán így folytatta tanúságát: „Láttam a Lelket, amint galamb képében leszállt az égből és rajta maradt. Én nem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, megmondta: Akire látod, hogy rászáll a Lélek és rajta marad, ő az aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam és tanúskodom róla: Ő az Isten Fia.”

„A megszentelődés a Krisztushoz tartozó ember ÉRÉSI FOLYAMATA, újjászületésének pillanatától a haláláig.” (Francis A. Schaeffer) Arról jutott ez az eszembe, hogy János levelében olvasom: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. Mindaz, akit ez a reménység tölt el iránta, megszenteli magát, amint ő is szent.” Vallom, hogy minden kereszténynek kell legyen „érési folyamata”. Ha ebbe a „játszmába” ne megy bele, akkor megreked gyermeki kereszténységében, ami vallásossága, de nem hite a megváltásban. Talán igen jó példa Clive Staples Lewis, aki 15 évesen keresztény neveltetését elhagyja, majd 31 évesen tér meg, válik hívővé. Megdolgozott érte, mondhatjuk, hogy saját, személyes élmények által váljon Istenhívővé, vagyis: kerüljön személyes kapcsolatba Istennel, Krisztushoz tartozó emberré váljon.

Úgy vélem, hogy sok keresztény eljut arra a szinte, amire Lewis eljutott 15 évesen, és ott megrekednek. De vannak sokan azok is, akik vallják, hogy keresztények, ám materialista hitet vallanak, vagy dogmatikusan ragaszkodnak a törvény szavaihoz, miközben félnek önállósulni, felnőni, kibújni abból a burokból, amiben felnőttek. Nem válhatunk hívővé, ha meg nem harcoljuk a magunk harcát! Jézus nem véletlenül mondja: „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” [Mt 18,11]

Nekünk nem Isten haragjától kell félnünk, hanem a magunk hitetlenségétől! A magunk hitetlensége pedig abban gyökeredzik, hogy magunkat nem ismerjük eléggé. Nem fordítunk rá kellő figyelmet – mert magunkat sem tiszteljük, és nem szeretjük -, hogy kidolgozzuk magunkból az Istenarcú embert, azt a tudatos lényt, akinek Isten megálmodott bennünket, és a teremtésben megalkotott. Bizony, ez lehet egy rossz, hibás neveltetés eredménye is, de végtelenségig nem mutogathatunk vissza a szüleinkre. El kell válni, le kell válni a szüleinkről, ami nem szeretetlenség, hanem természetünkből fakadó követelménye a természetnek. Ezt fejezi ki a felnőttkor szentsége is, a bérmálás. Amikor magam, én magam kérem, fogalmazom már meg igényemet, hogy vágyom Jézus Krisztusban egyesülni a közösséggel, mely Jézus Krisztus közössége. Persze, ez a szentség nem valaminek a befejezése, lezárása. Sőt, pontosan valaminek a kezdete, elkezdődik a magam érési, önálló fejlődési folyamata, amikortól átveszem a magam lelki fejlődésének irányítását. A bérmálás szentsége kellene, hogy legyen az életemben az újjászületésem kezdete, a lélekben való megújulásom kezdete. Vallom, hogy itt kellene minden fiatal kereszténynek elvonulni a pusztába negyven napra, ahol csak és kizárólagosan Krisztussal találkozhat, aki az Atya Istenre mutat. Ahol lehetek megkísértett, lehetek szenvedő, kitaszított, kiábrándult, csalódott, csodára éhes, míg rá nem találok önmagamra, aki Isten tenyerén van. Abban a szeretetben, ami bizonyosság, és biztonság, bűnösségem ellenében. Mert lehetek Péter, vagy Pál, Fülöp, vagy János, csak Júdássá ne váljak! Bizalom kell, hogy kialakuljon bennem Krisztus és az Atya Isten iránt, amihez a Szentlélekre ráhagyatkozás szükséges.

Uram, add meg, hogy erre az útra rátaláljon minden keresztény, kit neked adott az Atya! Ha ehhez a feladathoz engem használni tudsz, használj. Legyen meg rajtam a Te akaratod! Ámen