Miről vall az én hitem
Ef 4,1-7.11-13 - Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége;Mt 9,9-13 - Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” [Óz 6,6]. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”
Miről vall az én hitem? Krisztus Istenről való kinyilatkoztatásáról, vagy megmerevedett történetiségéről?
Nézzük csak, mit mond Pál, aki talán a legtöbbet képes elárulni a Lélek ereje által abból, ami Krisztus tanítása valójában.
Először is mindenkit, aki Krisztus szolgálatának végzésére vállalkozik, szenteknek nevezi. E szolgálat pedig nem más, mint Krisztus testének felépítése. Ami annyit tesz, hogy mindegyikünk eljuthasson – a szolgálatunk által - „a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége”. Azonban ehhez „méltó módon” megélt életre buzdítja mindegyikünket, ami „teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben” megélt életet jelent. Ez feltétele annak, hogy képesek legyünk „megtartani a lelki egységet a béke kötelékében”. Nem szabad szemünk elöl téveszteni eközben, hogy „egy a test és egy a Lélek”, ahogy „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” is. Mert „egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van”! Mindeközben úgy kell élnünk, hogy tudomásunk legyen arról, hogy e világ körülményei között mi mind bűnösök vagyunk. Ne merjük azt mondani, hogy én hagyján, de Ő. Mindegyikünk a maga teljességében bűnös, mindegyikünk a maga terhét kénytelen viselni. Mert mindenkire akkora terhet rak vállára Isten, a közös teherből, amekkora elviselésére képes! Krisztus viszi a legnagyobb terhet, de az Ő teherviselésébe kapcsolódunk bele mi mind. Csak ne merjük azt vitatni, hogy az mennyire méltatlanság, vagy mennyire méltóságom. A teherviselésünk egyben engesztelés kell legyen: viselni magam terhét másokért. Ki mondhatja magáról azt, hogy elégedett magával, vagy ki mondhatja azt, hogy elégedetlen önmagával, mikor mindegyikünk Isten akaratából olyan, amilyen. Sorsunk úgy deformál, ahogy, vagy képességeink úgy nyomnak agyon, ahogy. Nem azért kell bűnhődnöm, mert Isten büntet, hanem azért, amiért nem értettem meg Őt: nem ismertem meg magam, nem ismertem meg őt, ellenben kitaláltam magamnak egy életet, amibe beleroskadok. Az is igaz, hogy az sem megoldás, hogy nem teszek semmit, inkább, mint, hogy rosszat ne tegyek, mert akkor én is az a hűtlen szolga vagyok, aki elásta a rábízott talentumot, ahelyett, hogy merte volna kockáztatni. Az a példabeszéd azt igazolja, hogy aki kockáztat, az semmiképpen sem veszíthet, mindenképpen megtöbbszörözi azt, amit rábíztak. Mernem kell kockáztatni, kipróbálni magam, hogy megismerjem, kiismerjem magam, míg végre képességeimből ki nem tudom hozni a legtöbbet, Isten dicsőségére.
A törvény ismerete nem nélkülözheti a törvényhozó szeretetét, ahhoz, hogy a törvény beteljesíthesse feladatát. Ez azt jelenti, hogy nekem – a törvény alkalmazójának – alázatosnak, szelídnek, tisztelettudónak (türelmesnek) kell lennem, míg a törvényhozónak ugyancsak. Ezt úgy is megérthetem, ha a második törvényt alkalmazom magamra, mert mindegyikünk lehet törvényhozó és ugyanakkor törvényalkalmazó is: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.
Istenem, bölcsességedben engedj, segíts szolgálnom Téged! Ámen
