Hallom, de meghallani bírom-e azt, amit Jézus mondani, üzenni akar?

1Kir 21,17-29 - Ekkor az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: „Kelj fel, s menj le Ácháb, Izrael királya elé, aki Szamariában van: íme, éppen lemegy Nábót szőlőjébe, hogy azt elfoglalja és mondd neki: Ezt üzeni az Úr: Öltél, s azonfelül foglaltál is! Aztán tedd hozzá: Ezt üzeni az Úr: Ezen a helyen, ahol felnyalták a kutyák Nábót vérét, fel fogják nyalni a te véredet is.” Azt mondta ekkor Ácháb Illésnek: „Hát megtaláltál engem, ellenségedet? Ő azt mondta: „Megtaláltalak, mert arra adtad magadat, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe előtt. Íme, nyomorúságot hozok terád, s learatom utódaidat, s kipusztítom Ácháb házából a férfit, a bezártat is s az utolsót is Izraelben és olyanná teszem házadat, mint Jeroboámnak, Nábát fiának házát és Básának, Ániás fiának házát, mivel bosszantásomra cselekedtél, s vétekre vitted Izraelt. Sőt Jezabelről is így szólt az Úr: Kutyák eszik meg Jezabelt Jezreel mezején. Akije a városban hal meg Áchábnak, azt a kutyák eszik meg, akije a mezőn hal meg, azt az ég madarai eszik meg.” Valóban nem volt senki más sem olyan, mint Ácháb, aki arra adta magát, hogy azt művelje, ami gonosz az Úr színe előtt, mivel felesége, Jezabel, felbujtogatta, s aki olyan utálatosságra vetemedett, hogy a bálványokat követte, mint ahogy az amoriták cselekedtek, akiket az Úr elemésztett Izrael fiainak színe előtt. Amikor Ácháb meghallotta ezeket a beszédeket, megszaggatta ruháját, szőrzsákkal födte be testét, s böjtölt és zsákban aludt, s lehorgasztott fővel járt. Erre az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: „Láttad-e, hogy Ácháb megalázta magát előttem? Mivel tehát megalázta magát kedvemért, nem az ő napjaiban hozom rá a nyomorúságot, hanem fia napjaiban hozom a nyomorúságot házára.”

Mt 5,43-48 - Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat [Lev 19,18] és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Hallom, de meghallani bírom-e azt, amit Jézus mondani, üzenni akar? Mert kire irányítja a figyelmemet? Az ellenségeimre, üldözőimre? Nem, arra, hogy úgy éljek, hogy fiai legyünk mennyei Atyánknak, aki egyaránt – gonoszokra és jókra – egyazon módon gondoskodó szeretettel ad minden jót. Nem aszerint, hogy mi, emberek azt, amit kapunk tőle, jónak vagy rossznak tartjuk-e. Van időnk, és módunk, hogy véleményünket megváltoztassuk, türelemmel visel bennünket, és minden kritikánkat, becsmérlésünket, nemtetszésünket, ellenszenvünket, ellenvetésünket, okoskodásunkat, vagy bármi más együgyűséget tőlünk, még akkor is, ha azzal magunknak, vagy másoknak, esetleg egész teremtett világunknak ártunk is. Nagylelkűen, nagyvonalúan korrigál mindent! Miközben én nem veszek tudomást arról, hogy a maga hasonlatosságára teremtett, és ezen tűnődnék, hogy miben is vagyok Hozzá hasonló? Miben is lehetek Hozzá hasonló? Mert arra már rájöttem, hogy szabad akaratom által lehetek hasonlatossá Istenhez, de ahhoz értenem kell őt, megismernem, és csak az után – amilyennek megismertem őt – hasonlatosságán dolgoznom, kimunkálni magamban istenemberi alkatomat, személyiségemet.

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

De, kiről is beszél Jézus, amikor ellenségeimről, és üldözőimről beszél? Nyilván nem arra gondol, hogy akit én ellenségemnek és gyűlölt üldözőmnek tartok, mert, ha ilyen van akkor már eleve rossz úton járok, azokkal sürgősen keresnem kell a kiegyezést, a megbékélést, hogy nekem ne legyen senki ellenségem, senkit ne gyűlöljek, mert az nem krisztusi. De ettől, még lehetek mások által ellenségnek és gyűlöletesnek tartott. Akiket kéri Jézus, hogy szeretettel viseljek el, imáimba foglaljak. Azt is jelenti azonban, hogy a másik ellenségeskedése, gyűlölete, vigyázzak, hogy ne tegyen szeretetlenné, ne engedjem, hogy rám telepedjen, és átalakítson, átformálja a magam életállapotát, azaz, hogy ne tekintsem magam gyűlöltnek, ellenségesnek, és egyben a másik megítélését ne vonjam magamra. Ehhez hitemben, Istenhez tartozónak hitemet szilárdnak kell tudni, ami az imádságos élettel, Isten központú, Istenre orientáltságommal tudok biztosítani. Ne magam, vagy más ember állhasson életem középpontjába, akinek megfelelnem kell, vagy akarok, hanem – szikla szilárdan - a Jézus Krisztus által megismert tanítás általi Isten legyen igazodási pontom, minden körülmény között. Tudatos életre való képességem kimunkálásán kell dolgoznom!

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

Nem kell ijedeznem azon, hogy Isten olyant vár el tőlem, amire képtelen vagyok, a tökéletességre. Egyrészt Isten számára, Isten értelmezésében nincs lehetetlenség. Ez az első olyan tudatosulás, amit magamra véve válhatok Istenemberűvé.

A másik az, hogy alázatot vonok magamra, és a magam kicsinységét, töredékességét, esetlenségét, vagylagosságát, és folyamatosságát elfogadom. Ami azt jelenti mindenek előtt, hogy a tökéletesség az egy viszonyított, és viszonylagos állapotot jelent: éppen most, éppen ebben a korban, időben, és ezen a helyen, mi az ami a legtökéletesebb, legjobb döntésem lehet. Ami nem objektív, de nem is szubjektív „leg”, hanem az Istennel való egységemben való legjobb megoldás, amire Isten azt fogja mondani – talán – hogy a legjobb döntést hoztad meg. Mert bizony életem döntések folyamata, és, ha döntések folyamata, akkor állandó korrekcióval járó döntés sorozat az életem!

Isten ezt várja, hogy képes legyek a magam életéről, a magam életében döntésekkel igazolni, hogy Hozzá akarok tartozni, és egész életem a Hozzá való közeledésről szól, meg akarom kapni azt az örökséget, amit nekem készített! De, mert szeretem őt, önmagáért, és vágyódom arra, hogy Vele lehessek közösségben!

Nekem ott jó, ahol Ő van, az Ő otthonában van nekem otthonom!

„Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

Úgy értem, mert csak úgy érthetem meg magam, hogy Isten tökéletességéből van részem ebben a világban, hogy majd, amikor eljutok arra, hogy ítéletét magamra vegyem, teljességébe Vele eggyé válhatok, mert irgalma – megbocsátó hatalma inkább szeretet, könyörület, mint hatalom – e világi értelemben. Hitemben és bizalmamban, mi a reményt élteti bennem, kell olyan fokra fejlődni, hogy mindent az Ő szeretetében legyek képes látni, érteni, elfogadni, és tisztelni. Ez az én feladatom, és e feladat nem nélkülözheti azt, hogy az éhezőnek enni adjak, a szomjasnak inni adjak, a betegeket gondozzam, a ruhátlannak ruhát adjak, az idegent befogadjam, a börtönben lévőt meglátogassam, amire képességem, lehetőségem, adottságom van, azt aszerint tegyem meg. Mert amire nincs szükségem az üdvösségemhez, azt Isten úgy is elveszi tőlem, hogy csak az maradjon meg, ami Hozzá köt, és Hozzá vezet. Mert féltékeny az én Istenem, és féltékenységében őriz, vigyáz, és tart a tenyerében. „Vagy azt hiszitek, hogy hiába mondja az Írás: „Féltékenyen szereti (Isten) a lelket, amelynek ő adott bennünk otthont”?” [Jak 4,5]

Istenem, akarom, vágyom rá, hogy még ellenemre is szeress, az örökélet bizonyosságáig, és azt elérve mindörökké! Ámen