A kiválasztásuk az imádságos kézrátétel által lett az Úr szolgálatává.
ApCsel 6,1-7 - Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: „Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.” Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.
Jn 6,16-21 - Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre. Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk. Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott. Amikor mintegy huszonöt vagy harminc stádiumra hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.
A kiválasztásuk az imádságos kézrátétel által lett az Úr szolgálatává. Küldetést kaptak! Azt a küldetést, amiről Pál beszél: „Általa nyertük a kegyelmet és az apostoli küldetést, hogy neve dicsőségére munkálkodjunk a hitért minden nép között.” [Róm 1,5] Nem de, ezt a küldetést kapjuk, a keresztségben mindannyian?
János az evangéliumát akkor veti papírra, mikor Krisztus egyháza, már nyílt vízen van, elhagyva a zsidó ószövetség partjait, és igen ellenséges, szembeszélben birkóznak a feladattal az apostolok. Talán úgy érzik, hogy Jézus nélkül maradtak, talán nagyon magányosnak érzik magukat. Végül észbe kapnak, rájönnek, hogy csak hívni kell, kérni kell a segítségét, és akkor már is ott lesz, és Vele célba érhetnek, megoldhatják a feladatot, ami úgy rájuk nehezedik.
Nehézségeinkben Jézusra kell bízni magunkat. Ráhagyatkoznunk kell, ne magunkban bízzunk, nem kell, hogy mindent magunk oldjunk meg, arra úgy is képtelenek vagyunk. Ne higgyünk magunkban jobban, mint Jézusban! Tegyük meg, ami tőlünk telik, de annál többet ne vállaljunk magunkra, annál többet ne akarjunk magunk teljesíteni. Tudnunk kell Istenben bízni, Istenre hagyatkozni, ami az alázatosság része. A kegyelem működésre kész, de teret kell engednünk Neki!
Így van ez a magunk életével is. Azt mondjuk, hogy szeretjük a másikat, de lehet, hogy szeretetünkkel agyon nyomjuk, nem engedünk teret, hogy Ő is szerethessen. Ez önszeretetet, és nem a másik szeretete. Bizony, a szeretet parancsa nem bennünket akar megmintázni, hanem a tökéletes szeretetet, aki az Isten, és akihez hasonlóvá lenni akarunk, tudva, hogy a szeretet az, ami a teljes tökéletesedésben, Isten irgalma által lehet részünkké, ha odaát lehet majd Benne teljességünk, mert elnyerhetjük jóvoltából az örök üdvösséget. Addig, csak tartunk a túlpartra, de hajónkat Jézus fogja célba kormányozni, ha hagyjuk, engedjük Neki. Hogy is mondta? „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” [Mk 8,35] „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. - Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” [Jn 14,6].
Jézus Krisztus, ki eljöttél közénk, értünk, bűnösökért, bűneinket Neked ajánljuk, hogy szabadulásunk legyen a feltámadásban! Segíts bennünket, hogy Általad, Veled eljussunk Isten Dicsőségére! Ámen
