A kétezer év sem elég, hogy higgyük

ApCsel 4,13-21 - Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.

Mk 16,9-15 - Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

A kétezer év sem elég, hogy higgyük, hogy Jézus az, akit Isten feltámasztott, hogy mi higgyük? Ha hinnénk, és hitünk szerint élnénk, akkor valószínűleg nem lenne ilyen bűnös ez a világ. Mennyit, meddig kellene, hogy éljen egy ember, hogy hitében éljen, míg végre tanúja lenne Krisztusnak, és a Szeretetnek? Mert bizony ilyenek vagyunk, hogy mi megítéljük, és mert megítéljük magunk, nem hirdetjük: életünkkel és szavainkkal. Vagy szavaink és tetteink nem igazolják egymást. Bűnös nemzedék, mit kezdenénk, ha Isten irgalma nem sietne elénk? Bizony, helyén való a bűnbánat, bűneink megvallása, d még örömünkben is siránkozásunk – magunk felet! Mert bennem van a bűn, nem vagyok képes rá, hogy kivessem magamból.

Mennyire szükségünk van Isten végtelenül elnéző, megértő, és nagyvonalú szeretetére! Ahhoz, hogy megkerülni bírjuk önmagunkat, és szégyenünket bűneink miatt, és mégis legalább valami jót tenni tegyünk, az Isten dicsőítésére, tudva, és nem feledve romlottságunkat, méltatlanságunkat arra, hogy hirdetőivé legyünk. A világi apostolkodásunk nem függhet bűneinktől! Tennünk kell a jót, amikor csak bírjuk, amikor csak képesnek találjuk rá magunkat, de beismerve, hogy az által a kegyelem munkálkodik bennünk, ami képes leküzdeni bűnös, gyarló és esendő önmagunkat. Hogy végül örömünk úrrá lehessen rajtunk, a fölött, hogy képtelenek lennénk a jóra, ha Isten nem volna felettünk az Úr. Ezért nem szabad csüggedni az imádságban, önmagunkban kétkedés mellett is rábízni sorsunkat, cselekvéseinket Istenre, Akiben megfürdetve magunkat, hogy még gyengeségeink is erővé lehet, erőtlenségünk is erősségünkké válhat. Mert Isten szeretete mindent, de mindent jóra tud változtatni!

Ezért mondom, és hirdetem: jó az Isten, áldott legyen az Ő neve, dicsőségére lenni lehet az Ember, csak higgye el magáról, hogy ha készséges, akkor átsütni képes rajta Isten végtelen szeretete! Uram, engedékennyé, erőtlenné tégy engem ellened, hogy én azzá lenni lehessek, akivé Te akarsz formálni, alakítani, hogy létem, létező jóságoddá lehessen! Ámen