Az apa, soha nem adta fel a reményt

Mik 7,14-15.18-20 - Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját, mely magányosan lakik az erdőségben, a kertek közepén. Legeljék Básánt és Gileádot, mint a hajdankor napjaiban. Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről, csodálatos dolgokat mutatok majd neki. Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, amint megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban.

Lk 15,1-3.11-32 - Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: „Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: „Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: „Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: „Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: „Fiam! Te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.”

Az apa, soha nem adta fel a reményt, soha nem mondott le a fiáról! Hitt, és talán, engesztelte mindvégig az Istent, hogy ne hagyja el a fiát, ne mondjon le róla! Talán Mikeás próféta szavaival: „Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket.” Így tanít bennünket is, korunk nagy mestere: „Csak az ima segítheti meg a világot” II. János Pál pápa.

Ha korunk terhét érezzük, viseljük vállunkon, akkor rá kell ébrednünk arra, hogy feladatunk, küldetésünk, születésünk oka, létünk legértelmesebb lényege, hogy csatlakozzunk Krisztus engeszteléséhez, Aki kiengesztelni van a világot, bennünket Istennel, hogy mi, akik Krisztus engesztelését viseljük, reményt adjunk a világnak, hogy van, lehet reményük. A keresztényeknek ez a küldetésük, a világba beleoltani Isten irgalmas szeretetét, és a világ bűneinek súlyát enyhíteni engesztelésünkkel Istennél.

Ahogy a parázson lassan, füstölögve, de végül lángra lobbanva a fa ég, lobogni lesz képes, végül elégni, hogy majd maga is parázzsá váljon, és újra átadja hamvadó erejét engedje, hogy az újabb fa újra éghessen, majd loboghasson. Úgy kell nekünk is parázsként, engesztelőn, őrizni a tüzet, és adni, csak adni, engedni, és bátorítani másokat, hogy lángra lobbanjanak. Tudva, hogy „ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, sőt ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” [2Kor 5,18-20]

Méltóságunk a világban, nem a mienk, hanem Istené, de ránk bízza, hogy velünk szentelje meg örökségét, a ránk bízottat! Keresztény felelősségünk ez, a szeretet titkában lett a részünkké. Ugyanakkor tudnunk kell, nem vagyunk magányosak, hiszen öröktől fogva működik az engesztelés, nekünk csak bele kell állnunk őseink sorába, hogy az imádságban sokasodjon és egyesüljön erőnk Krisztuséval, célként tudva: a világ megszentelődésére! Istenünk erősíts meg bennünket áldozatos, alázatos szolgálatunkban! Ámen