Eddig azt mondtam erre a példabeszédre: na és …

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 - 19,3 - Történetesen Absalom is Dávid szolgái elé került. Öszvéren nyargalt ugyanis, s amikor az öszvér egy sűrű és nagy cserfa alá jutott, Absalom fennakadt fejénél fogva a cserfán, s amíg ő függött ég és föld között, az öszvér, amelyen ült, továbbhaladt. Meglátta mármost ezt valaki és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot, amint egy cserfán függött.” Azt mondta erre Joáb: „Nem teszek úgy, ahogy te akarod, hanem megtámadom előtted.” Kezébe vett tehát három dárdát, és beledöfte Absalom szívébe. Mivel még vonaglott a cserfán függve, Dávid éppen a két kapu között üldögélt. Ekkor az őr, aki a kapu tetején, a kőfalon volt, felemelte szemét, s látta, hogy egy magányos ember fut feléje. Lekiáltott tehát és jelentette a királynak. Azt mondta erre a király: „Ha egyedül van, jó hír van szájában.” Mialatt pedig az igyekezett és mind közelebb jutott, Azt mondta neki a király: „Fordulj meg, s állj ide.” Amikor erre az megfordult és félreállt, megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.” –

Mk 5,21-43 - Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: „Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” - ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” - A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Eddig azt mondtam erre a példabeszédre: na és, csak egy újabb csoda, amit látunk Jézustól. De Anselm Grün, Találd meg a magad útját c. könyvében rámutat e csodák valóságos, megfogható, és a mai korban is tanulságot adó mély értelmére. Az apa és lánya közötti kapcsolat félreértéseit, jó szándékkal is megélhető konfliktusait mutatja be az itt lezajló eseménnyel, hogy mint egy terapeuta segítséget adjon e kapcsolatban megtört személyek számára. Döbbenetes, hogy hány féle vetülete, torzulása képzelhető el, alapvetően apa és lánya közötti szeretet kapcsolatnak. És tulajdonképpen egyikőjük sem hibás, mégis megtörténhet.
Megpróbálom itt vázlatosan bemutatni a történést, és csak jelzem, hogy az itteni két eset között Grün összefüggésre hívja fel a figyelmet: a két esetet „a tizenkettes szám köti össze”.
Minden szentírási részben engem az érdekel, hogy Jézusról mi újat tudhatok meg. Itt rádöbbenek arra, hogy Jézus minden csodájában fellelhető a nagyon jó és gyors helyzetfelismerése, hogy milyen érzékenyen képes diagnosztizálni. Jó konfliktuskezelő Jézus, amit Grün úgy fejez ki, hogy jó terapeuta. Mikor Jairus megkeresi Jézust, azonnal érzékeli, a konfliktust az apa és lánya között. Azt már csak Márk bűvészmutatványának tartja Grün – vagy a szentlélek működése -, hogy a két jelenetet egybe ötvözi, hiszen mindkettőt apa-lánya konfliktusnak minősíti.
Amire már az elején érdemes odafigyelni, hogy a történetben Jairus leányának nincs neve. Az apa aggódásával, félelmével siet Jézus elé. Ebben a félelemben benne láttatja Grün az apának azt a feladását, hogy én már itt nem tudok segíteni, hiába féltettem eddigi életében, mindentől, bármitől is, végül képtelen vagyok rá, hogy Őt, a lányomat, a szeretett gyermekemet megtartsam. Talán az apa, félelmében minduntalan igyekezett ráerőltetni a maga akaratát, elvárásait, vagy éppen egyházi hivatalából eredő vele szembeni elvárásoknak való megfeleltetést a lányára. Ebben a helyzetben a lány tiltakozik; talán attól, hogy felnőtté váljon, hogy valóságos nővé válhasson, hiszen apjában azt látja, aki ettől akarja őt megóvni, visszafogni. „Amikor az apa gyógyítani próbálja a lányát, észre sem veszi, hogy ő maga a probléma. Lánya azért nem gyógyul meg, mert túlságosan kötődik hozzá, mind pozitív, mind negatív értelemben. Vagy mert annyira csodálja, … vagy mert el kell viselnie megvetését … Mind két esetben olyan kötődés alakul ki, amit az apa puszta jóakarattal, magatartásának megváltoztatásával nem képes feloldani. Szükség van egy külső Szabadítóra.”
A gyógyító fejlődés érdekében nagyon fontos, hogy a lány szembenézzen az apjától kapott sebbel. Felismerje, ráismerjen, merje ezt megtenni – szükséges ahhoz, hogy olyanhoz tudjon fordulni segítségért, aki segítséget is jelenthet a számára.
Jézus, amikor Jairussal találkozik, akkor előbb őt gyógyítja meg: „Ne félj, csak higgy!” Jézus ráismer az ember belső állapotára, félelmére, kínlódására. Megint, Jézus rátapint a lényegre. „Valójában az apa félelmi sebzi meg a lányt.” A lányáért való aggódásában valójában az apa saját félelmei mutatkoznak meg. Ez az apai hatás a lánya gondolkodására még az apa halálát követően is kihathat! Démonokként tovább élnek a lány lelkében, ez komoly veszély lehet. Jézus először az apát félelmeivel szembesíti. Nem ítéli el, érti. „Sok férfiben ősi félelem él a női princípiummal szemben.”
Második lépésként Jézus a félelem helyébe a hitet állítja az apa lelkébe, aki egyházi emberként kell, hogy értse mit mond ezzel Jézus. „A hit azt jelenti, el kell engednie a lányát, és valaki másra, végső soron magára az Istenre kell rábíznia. Nem felelős mindenért, ami kialakult a lányában. Isten őrködik a lánya felett.”
„Jézus arra hívja az apát, hogy találjon rá a maga szilárd alapzatára, és Istenben lehorgonyozva legyen képes megvetni a lábát. … A bizalom és a szilárdság összetartozik. … Ha egy férfi megáll önmagában, akkor a nőt is engedi egészen önmagává válni. Akkor örömét leli abban, hogy a nő más, mint ő, s bízik abban, hogy a nő belső lényének megfelelően bontakoztatja ki magát.”
Majd, amikor Jézus odaér a házhoz, és kiparancsolja a síró hozzátartozókat (Mk 5,39), azt állítja, hogy nem halt meg, csak gyermeki mivoltában. „Le kellett válnia apjáról, és ez csak a halál, az identitásváltás által volt lehetséges.”
Jézus megszólítja a leányt: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” – „A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt.” A maga útján kezdett el járni. Grün megjegyzi, hogy a „néhány szóval lefestett jelenet a valóságban fájdalmas folyamat.”
„A lány nem gyógyulhat meg saját közreműködése nélkül. Neki magának kell megtennie azokat a lépéseket, amelyek az élet felé viszik.”
Nem tekinthetünk úgy Jézusra, mint pótapára, mint apapótlóra! Jézusból bátorságot kell meríteni az újrakezdéshez!
„A feltámadás – e gyógyulástörténet szerint – nemcsak halálunk után történik meg, hanem életünk kellős közepén is. Amikor egy ember felkel, a saját lábára áll, a maga útját járja, akkor már feltámadt, akkor már Jézus feltámadásának titkában részesül.”
Nem értünk végére e példabeszéd tanításának, de legyen egyelőre ennyi is elég, bőven van mit megértenünk ebből is.
Istenem, segíts, hogy a feltámadás élményéből meríthessünk a magunk szabadulására, és mások megmentésére is! Ámen