Úgy élni, „mintha” velünk együtt múlna el „ennek a világnak a formája”.
Jón 3,1-5.10 - Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt nondta: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.” Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.
1Kor 7,29-31 - Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.
Mk 1,14-20 - Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.
Úgy élni, „mintha” velünk együtt múlna el „ennek a világnak a formája”. Alakok tűnnek fel, és tűnnek el. Én magam mintha maradnék, pedig velük múlik az idő, az én időm, és a világmindenség ideje is. Ha idő, akkor változó, és ebben a változásban lehetőségem az, hogy értéket teremjek - e világban, e világgal, de mégse ennek a világnak!
Hogyan van ez, miért vagyok e világban, ha nem e világnak vagyok? Tette föl e kérdést a minap egy ifjú ember. Aki e kérdésig már eljut, az valamit már sejt. Sejtésünk van arról, hogy e világ nemes lelkünknek szűk? Talán eredendően szorul belénk ez a kérdés, és pont azért, hogy kutassuk rá a saját, a magunk válaszát. Nincs erre egyetlen válasz, hiszen Akiben e kérdésre a válasz létezik, az pontosan az, Aki titokba fonja a választ. Mert válaszol, de úgy, hogy nyitva hagyja a kérdést az „Én” számára. Vagyis az én magam élete során kell magamnak felfedeznem e kérdésre a válaszomat. Én, mit válaszolok erre, a magam számára feltett kérdésre? Kit hívok segítségül arra, hogy képes lehessek e kérdésre választ adni. „Mintha” -! Szent Pál fejtegetése életérzés, tapasztalás, az önmagam kiüresítése, hogy bennem a kérdés szabadságával születhessen meg a válasz – szabadon. Nekem magamnak kell a magam számára, a magam szabadságát megtalálni, amit egyedül a szeretet szabadságában, Isten végtelenül kitárulkozó, rám hárító, rám szabadító szeretetében lehetek képes felfedezni, felismerni. Miközben másokat is felszabadíthatok, mert addigra már elvárások, követelmény rendszerek nélkül leszek képes a másikat, minden embert szeretni. Hiszen csak akkor, és csak úgy lehetek képes megérteni a magam, e világhoz való viszonyát: itt lenni, mintha itt sem lennék; lélegezni, mintha lélegzetemben a Szentlelket lélegezném magamba. Egy imában olvastam: Szentlélek legyél lelkemnek Lelke! Azt mondja Mercier bíboros, hogy ez az „Életszentség és a Boldogság titka”. Amikor a test azért van – vagyis e világi köntös -, hogy elrejtse, hordozza, e világban elviselhetővé tegye az ember isteni valóságát. Mert hiába kutatom, keresem azt, hogy valójában mi jó abban az Istennek, hogy teremt, hogy engem, aki a magam számára is érthetetlen vagyok, számára fontos, hogy én legyek. És mégis lenni, létezni vagyok érdemes, akit nem elviselni vagyok kényszeredett, hanem akiből kicsordul Isten szeretete. Mert észre kell méltóztatnom venni, hogy csupán szeretetből vagyok, még akkor is, mikor kín-keservből vagyok.
Vagyis: nem magammal kell bajlódnom, míg élek, hanem felülemelkedve önmagamon, „Isten baját” – báját – kell viselnem, ki örömét leli bennem, hogy én örömömet lelhessem ebben az életben, amit nekem, az én számomra teremtett! Igen, így jutok el arra, hogy szívemből felfakadjon a szó: áldalak Istenem, Aki vagy, értem, nekem, hogy én e világban felismerhesselek, Aki szeretsz! Köszönöm Neked, és én fájdalmaimat, kínlódásaimat, meg nem értéseimet, szerelmemet, hiányaimat – amit észreveszek – észrevétlenségemet, képességeimet, vágyaimat, szándékaimat, elviselhetetlenségeimet, kudarcaimat, botlásaimat – magamat és bennem bármit, amit felismerni, megismerni, vagy éppen meg nem érteni tudok, Neked adok, „mintha”, magam számára nem is léteznék, csak Neked! Ámen
