Láthatóvá tenni, mi láthatatlan: a hit kérdése.

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64 - Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész, Antióchosz király fia, aki mint túsz Rómában élt, és a görögök uralmának százharminchetedik esztendejében királlyá lett. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek. Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. A száznegyvenötödik esztendőben, kiszlev hó tizenötödik napján Antióchosz király vészthozó undokságot épített Isten oltárán, és köröskörül Júdea minden városában is emeltek oltárokat. A házak bejáratánál meg a tereken tömjént égettek és mutattak be áldozatul. Isten törvénykönyveit összetépték és tűzben elégették. Akinél pedig találtak az Úr szövetségének könyveiből és aki megtartotta az Úr törvényét, azt a király rendelete értelmében megölték. Mindazonáltal Izrael népéből sokan eltökélték magukban, hogy tisztátalant nem esznek, és inkább meghalnak, mintsem megfertőződjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták őket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre.

Lk 18,35-43 - Történt pedig, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út szélén és kéregetett. Amikor hallotta az elvonuló tömeget, megkérdezte, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy arra. Erre felkiáltott: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, ráparancsoltak, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozott: „Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Erre Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék őt hozzá. Amikor odaért, megkérdezte tőle: „Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Az így szólt: „Uram! Hogy lássak!” Jézus azt mondta neki: „Láss! A hited megmentett téged.” Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Láthatóvá tenni, mi láthatatlan: a hit kérdése. Emlékeztetőül: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” [Jn 20,29b] Ez vonatkozik ránk, ma élő keresztényekre is!

Felmerül bennem egy kérdés: voltam valaha annyira szükségében bárminek is, hogy tudtam ilyen hittel kérni Istentől, ahogy e koldus kérte azt, hogy lásson? Állhatatosan, mély meggyőződéssel, mert beláttam, hogy a magam erejéből arra képtelen vagyok? Talán igen, ám állhatatosságom helyett türelmetlenségemnek engedve, kikényszerítettem - talán ideje előtt – a döntést. De, nem is azért, hogy az legyen, amit én akarok, hanem mert hitem volt silány ahhoz, hogy hinni merjem, hogy Isten megsegít, ill. hogy engedtem volna annak, hogy úgy történjen minden, ahogy Isten helyesnek ítéli meg – abban a helyzetben. Lám, a hit több síkú, többértelmű, és így sokkalta nagyobb értékkel bír, mint gondolnánk. A hit, melyről beszélek a szeretet hite, Aki az Isten. Ebből az következik, hogy fölé megyek reményemben annak, mi anyagi voltomban érthető, megfogható, megmagyarázható, sőt: emberi vonatkozásban értelmezhető. Ami azt jelenti, hogy elrugaszkodom a földtől, elfogadom, hogy magam test és lélek vagyok! Hogy lettem, már vagyok, és ez a fogalom lehet örökké érvényességű is, ha megengedem a magam számára. Nem zárom be magam az anyagi világ szűk korlátai közé. Az által, hogy e hit az életben a szeretetben gyökeresedik, már megengedőnek is kell lennie: kiben hiszek, megengedem, hogy életemet, sorsomat, irányomat igazítsa, befolyásolja, meggyőzzön a maga igazáról. Ehhez viszont az kell, hogy megengedjem számára, hogy hatalmaskodjon rajtam, vagyis: döntéseimet átengedem a számára, különösen akkor, mikor a magam döntéseiben elbizonytalanodok, amikor magam döntésképtelennek tűnök, ne kényszeredjek mégis döntésre. Ebből az állapotból születhetnek meg – szerintem – a boldogság élmények. Amikor ráébredek, rádöbbenek arra, hogy „de jó, hogy hagytam, hogy döntsön”! Nem csak a felelősség alól vonom így ki magam, hanem megélhetem annak boldogságát, hogy van, Aki sokkal nagyobb felelősséggel van irántam, mint saját magam. Jobban látja, mi van javamra, mint saját magam. Ez a megtérés élménye, a folyamatos és állandósult Isten élmény, amit a szentek tudhatnak igazán maguknak. Magam, az ember pedig, rádöbbenek arra, hogy az alázat nem is olyan nagy, ördöngös dolog, sőt, csak nyerhetek vele! Csak addig nehéz az alázat, amíg küzdök ellene, viaskodok vele.

Istenem, köszönöm e mai elmélkedést, amivel talán sikerült Hozzád közelebb férnem. Beláthatom, hogy hitemen nekem kell munkálkodnom. Légy kegyes hozzám, segíts, hogy sikerüljön életemmel a Te dicsőségedet szolgálnom. A ma reggeli felismerésem hozzájáruljon megtérésemhez és szolgálatomhoz! Ámen