Az igazság, az igazságtalansággal szemben tiszteletet követel
Róm 1,16-25 - Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, mert Isten ereje az mindenkinek az üdvösségére, aki hisz, elsősorban a zsidónak, aztán a görögnek. Mert Isten igazsága nyilvánul meg benne, amely a hitből hitre vezet, amint írva van: „Az igaz a hitből él” [Hab 2,4]. Isten haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot. Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számukra, mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával. Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké. Ámen.
Lk 11,37-41 - Miközben beszélt, egy farizeus megkérte, hogy ebédeljen nála. Ő bement hozzá, és asztalhoz ült. A farizeus pedig megütközött magában, amikor látta, hogy evés előtt nem mosott kezet. Ekkor az Úr azt mondta neki: „Ti farizeusok ugye megtisztítjátok a pohár és tányér külsejét? A bensőtök azonban tele van rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Aki a külsőt alkotta, nem az alkotta azt is, ami benne van? Ami bennetek van, abból adjatok alamizsnát, és akkor minden tiszta lesz számotokra.
Az igazság, az igazságtalansággal szemben tiszteletet követel – amit a tisztátalan képtelen megérteni, vagy nem akarja. De, mert az igazság természete tiszta, mert szeretetben fogan – különben nem lehetne igazság -, követelése soha nem terjed önmagán kívülre, mely kényszerítőn, tolakodón hathat. Ellenben bátorít, kíváncsivá tesz, felkelteni igyekszik iránta az érdeklődést, a vágyat, ami csak az igaz lélekre képes hatni, akiben társat talál, együttműködőt. Ahol nincs Isten, ott ne keresd, de ahol kopogtat, ott engedd be! Talán így szól az igazhoz az Igazság, a szeretet. De, mert Isten minden lélek Ura, bennem való, kopogtató, hogy felfedezhessem, ha el nem hallgattatom, ha el nem fojtom magamban.
Mi valójában a szeretet igazsága? Az igazság szeretete? Egy biztosnak tűnik számomra: bennem fogan, de kifelé irányul, mert nem keresi a maga javát, míg a másikéra rá nem talál. Isten igazsága abban leli kedvét, hogy a másikkal a közösség örömét leli meg, mely közösség mindegyikük javára van, még, ha a pillanatban feladatnak is tűnik. Mert a feladat nem rossz önmagában, ami, ha igazságban fogan, akkor hitet gerjeszt; hogy a feladat nem elvon energiát, csupán átformálja azt, így életet fakaszt. Ami transzformáció: az e világi létet természetes módon formálja át, felszabadítva a test rabságából – a halálon túl -, hogy Istenben dimenzionált életté, létezéssé válhasson. Ami azt jelenti, hogy a lélek rábízza magát teremtőjére, megengedi számára, hogy ne csupán teremtője legyen, hanem létezésének sorsa felöl döntő Ura is. Isten, Isten legyen a számomra. Szabadságomban feladom függetlenségemet, kilépek magam rejtőzködő sötétségéből, beleállok Isten fényességébe, megmutatom magam, hogy itt vagyok, nem szégyenlem többé már magam, elfogadom azt a fényességet, melyben láthatóvá leszek, láttatni akarom magam Isten fényességében, legelőször is számára: „ne vond meg tőlem irgalmasságodat Istenem, szükségem van Rád!”
Belülről, a bennem lakó Istenből élni az életet, az életemet, Aki egyedül a számomra létező Isten, és elvárja, hogy a magam életén keresztül éljem meg az Ő valóságát, teremtő – minden pillanatban újra teremtő – szeretetét, Aki Van, A Van! Akiből vagyok, Akiért vagyok, Akinek vagyok, akiben minden élet életre kel, életet fogantatok mindenben. Értem? Érthetem, hogy általam, bennem válik élővé minden teremtett világi részecske, amiről, ha nem veszek tudomást, akkor az nincs, akkor abban nem válik éltetővé Isten szeretete?! Az Ember, a személyében tudatos létező, akit „saját képmására, az Isten képmására teremtette”, „férfinak és nőnek”; bennünk osztotta szét Isten minden tudását, ismeretét, képességét, hogy így legyen a világ világossággá, Isten világosságává, Isten igazságává, Isten szeretetévé. Küldetést kaptunk! Tegyem Isten által megélté az univerzumot; bennem élő az Isten, az által, hogy örömömet lelem a világban, mit önmagának – önmagán belül az Embernek – teremtett Isten. Benne létezünk, és létezik az egész univerzum! A gonosz ebbe a zárt teljességbe akar beleférni, és abból magának hatalmat kiszakítani. „A bensőtök azonban tele van rablással és gonoszsággal.” Míg, ha a lélekből élek, magamból adok alamizsnát, akkor az megtisztít! Bizony, minden bennem dől el! A világom sorsa, ítéletem is. Nélkülünk nem talál meg Isten irgalmas szeretete! Velünk van az üdvösségünk, ez a jelenvaló, éppen ezért a mi döntésünkön múlik, hogy őrizzük e azt, vagy elvetjük, kivetjük e magunkból!
Istenem, kérdésedre határozott választ adok, ezt a választ tedd számomra – kegyelmeddel – visszavonhatatlanná, állhatatossá, hűségessé, szilárddá, megtéveszthetetlenné: általam „szenteltessék meg a Te neved”; rajtam „legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”! Ámen
