El tudom képzelni.

Kiv 16,1-5.9-15 - Majd elindultak Elimből, és az Egyiptom földjéről való kivonulásuktól számítva a második hónap tizenötödik napján eljutott Izrael fiainak egész sokasága a Szín-pusztába, amely Elim és a Sínai között van. Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Azt mondták nekik Izrael fiai: „Bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ettünk kenyeret! Miért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy éhen veszítsétek ezt az egész sokaságot?” Azt mondta erre az Úr Mózesnek: „Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót, hogy próbára tegyem, vajon törvényem szerint jár-e el, vagy sem. A hatodik napon is készítsék el azt, amit bevisznek, de az kétszerannyi legyen, mint amennyit naponta szedni szoktak.” Áronnak pedig azt mondta Mózes: „Mondd Izrael fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meghallotta zúgolódástokat!” Amikor aztán Áron Izrael fiai egész közösségének elmondta ezt, ők a puszta felé tekintettek, és íme, megjelent az Úr dicsősége a felhőben. Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: „Hallottam Izrael fiainak zúgolódását. Mondd nekik: Estére húst fogtok enni, reggel pedig jóllaktok kenyérrel, hogy megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek!” És történt este, hogy fürjek szálltak fel, és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt a tábor köré. Miután elborította a föld színét, apró, mozsárban tört dologhoz hasonló valami lett látható a pusztán, olyan, mint a földre hullott dér. Amikor Izrael fiai meglátták, azt mondták egymásnak: „Man-hu?”, ami azt jelenti, hogy: „Mi ez?” Nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Mózes pedig azt mondta nekik: „Ez az a kenyér, amelyet az Úr eledelül adott nektek.

Mt 13,1-9 - Azon a napon Jézus kiment a házból és leült a tenger mellett. Nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Beszállt egy bárkába, leült, az egész tömeg pedig a parton állt. Sok mindent elmondott nekik példabeszédekben: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”

El tudom képzelni. A part unottan csúszik bele a tengerbe, mely homokos, vagy kavicsos föveny. Az ég határozottan kék, a nap lassan emelkedik a horizonton, a part felöl. Jézust szemből világítja meg. És a tömeg kérdőn áll a parton, vár. Hallani vágyakozza Jézus szavait. Nem tudja mit vár, de tudja, hogy szavai nem lesznek üresek, hasztalanok; azok hozzájuk fognak szólni, hogy beléjük hatolva beleavatkozzon életükbe.

De míg a tömegben várakozom, azon tűnődöm, hogy vajon elérhet-e a szó a lelkemig, annyira, hogy megváltoztasson, hogy érdekeltté tegyen abban, hogy megváltozni bírjak?

Hiszek-e önmagamban, akiben Jézus hisz, mert tudja, hogy Isten bennem létező, cselekvő akarata van! Akit a Fiú Isten egyházának szentelt fel? és szentel fel folyamatosan?! De kit is nevezek egyháznak? Nem egy szervezetet, annál tágabb értelmet adok e kifejezésnek, mindenkit belevonok, akik beletartoznak „Isten zarándokló, vándorló népébe”! Ki keres, nyitottan kereső szívvel kutatja a horizontot, hogy felfedezze azt, Aki életének elrendeltetést, elhívatást, maghatározást, élet ad. Mert a kereső ember arra vágyakozik, hogy megértse: honnan tartok, és hova tartok? Mert érzi, hogy nem egyszerűen van; valósága a létezés körében valóságos, dimenzionált, és értelmét nem hagyja nyugton, míg válaszaira rá nem talál. Mer kérdezni a kereső ember, és nem fél attól, hogy a válasz megdöbbenti őt magát, képes rá, hogy elviselje a meghökkentő válaszokat, sőt, bátorítást ad számára, hogy újabb kérdések után kutasson abban a világban, mely egyedül az övé. Már nem mint gyermek, hanem, mint érett, önmagáért, és a világért is felelősséget vállalni akaró. A képesség, a készség, és a felelősség összeállt benne! Melyben a rendet keresi, az egységet; az értelmes lény, Aki tudja, hogy van, és létezése meghatározó kell legyen, ahogy a rész meghatározza az egészet, mert az egész, a teljesség vágyakozik utána. Erről szól számára napsütés, a virágzó, mosolygó rét, majd a menydörgés, és a villámlásban a tájra ráterülő eső, és az újra éledés szivárványa, mi a párán át szerelmet ígér! Valaki szeret! Akinek a szeretete, a bennem lévő kedven túl is bátorít, kikezd, ingerel, és oly természetesen hívogató, melynek ellenállni képtelenség, megerőltető, és végül lehetetlen!

Hogy aztán kimondani lehessek képes: már nem akarok, megengedem, hogy hasson rám, belém avatkozzon, kikezdjen velem, és titkaiba beavasson, mert kíváncsivá tesz. Majd háborgok, és kétkedek; de már csak azért, hogy önmagammal megvívni bírjam a csatát, hogy magamnak megengedjem, hogy elragadjon, és szeretetét elfogadni merjem. Akkor már megértem, hogy minden, mi gyönyörködtet a természetből, csupán arra van, hogy gyönyörködtessen, és ráébredjek, hogy mind ez ajándékom, Tőle.

És akkor kezdem el, merem feltenni az igazi kérdést: ki vagy Te? Ki vagyok én a számodra? Lehetek még valaki, személyemben egyedül fontos valaki számára? Ilyen esetlenül, botladozón, értetlenül, együgyűen, gőgösen, sikertelenül, minden megelégedettség nélkül, kiábrándultan, hiányosan, csúfon, esetlenül, kudarcokkal?

És akkor Jézus azt mondja éppen, vannak, akik jó földbe hullanak, és bő termést hoznak. Lehetek én magam jó termőföld, aki nem veti ki magából a magot? Aki megbecsülöm a magvetőt, aki számára fontos, hogy bízik bennem a magvető?

Én vagyok az, aki lehetek valakivé? Uram, Istenem, ne feledkezz meg rólam kegyelmed bőséges kiárasztásakor, és irgalmas szereteted osztogatásakor! Ámen