Eljön majd az óra
ApCsel 16,11-15 - Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és házanépe megkeresztelkedett, így könyörgött: „Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.” És erővel rá is vett minket.
Jn 15,26 - 16,4 - Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok. Azért mondtam nektek mindezt, hogy meg ne botránkozzatok. Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek. Kezdetben azért nem mondtam el nektek ezeket, mert veletek voltam.
„Eljön majd az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek”! Merem mondani erre az esetre is, hogy az élet periodikusan ismétli magát. Bizony ma is van, ami megkövesedik, megcsontosodik, és életképtelenné válik, csak mert elveszíti rugalmasságát - ami esetünkben, a szeretetet jelenti. Amikor már nem értjük a szeretet nyelvét, mert a szeretet alatt már valami megmerevedett törvényhez való alkalmazkodást, ragaszkodást próbálunk elfogadni, pedig az én beszédem lélek és élet, (Jn 6,63) - mondja Jézus! Nem betű, nem szavak egymás után rendezettsége, hanem rám, talán egyedül rám értelmezést hordozó parancsolat! Hozzá nekem van közöm, belém látó az Isten, egyedül velem foglalkozó, rám figyelő, engem magának szeretni akaró, hogy Vele legyek majd az üdvösségben. Az az idő, amit én itt töltök az életben – ami nem is az én életterem -, amit arra kapok, hogy beleéljem Isten életébe, és ezzel az ajándékommal Őt dicsőítsem meg, Isten időtlenségében létezik, és abba torkollik bele; vagyis, ez idő alatt akarja Isten elérni, hogy saját szabadságtudatommal akarjam az Ő akaratát: az üdvösségemet, mely a Vele való eggyé lényegülés az örökkévalóságban. Azt a választ nem tudja helyettem megadni erre a felvetésére, hogy ez számomra együgyűség, vagy ábránd, mese, netán, terv, és készület. Ez a szabadságom, hogy erre magamtól mondjak választ, az én meggyőző válaszomat, mi egyben ítéletem, mit magamra kell vennem! Nincs más, én ítélem meg magam, attól függően, hogy helyes, vagy helytelen választ adok-e rá. De Isten azt is tudja, hogy a helyes válasz sem jó, mert a rosszra van irányultságom, ahogy a világ, a föld vonzása is hat rám, úgy a gonosz, és igazságtalan környezet is félrevezet. Ezért van szükség az Ő irgalmára, amire mindenkor számíthatok, ám mégsem kiszámítható! Döntéseimet nem kerülhetem el, döntéseimet felelősséggel kell viselnem, ugyanakkor Rá bízhatom magam Istenre: legyen nekem a Te akaratod szerint! Ez az a végtelen szeretet, amibe beleányozódtunk, már születésünkkor, megkeresztelkedésünkkor!
A remény és a bizalom; mindkettő a szeretet velejárója, annak cselekvő része.
Istenem adj nekem reményt és jövőt Benned! Tiszta szívvel kereslek, hogy Rád találhassak. Ámen
