Anyák napja környékén

ApCsel 4,13-21 - Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.

Mk 16,9-15 - Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

Anyák napja környékén, férfiként, megkísérlem elgondolni, Máriát, Szent Fia feltámadásának élményével. Megtehetem-e, megtehetném-e a nélkül, hogy Mária Istentől való létét, a már betöltött, elrendelt feladatát ne ismerném? El nem vonatkoztathatok attól, hiszen az teljes személyiségét behatárolja, sőt, inkább kitágítja. Az evilági anya, Mária személyében nem létező, mert azon túlon túl több, ami szinte e világi voltát egészen átfesti, átminősíti. Pedig abban a világban kell, hogy minden napját megélje, mint bármelyik más ember, ugyan azokat a szavakat, hangokat, füstölgéseket, káromlásokat, port, és dalt hallja maga körül, mint bárki más, de mit hall meg azokból, ami más, mint amit mi meghallunk? Mit él meg ebben az életben abból, amit másképpen él meg, mint bárki más, legyen akár anya, vagy apa?

A szülő, aki ennyire gyermekének hatása alatt éli meg egész életét, mert azonosulni kénytelen azzal, hogy gyermeke előbb volt, mint a szülő lehetett volna! Természetének formálója minden gyermek a szülőnek. Egy életet átalakít a gyermek eleve, hát még akkor, ha Ő a világot átformáló „tehetség”. Aki igazságtalanul, a szülő minden meggyőződése ellenére halálra jut. Megélni azt, hogy kiért vagyok, semmit nem tehetek megmentésére, kivetetté és elvetetté lesz, Benne árvaságra juthatok. Volt, mert általam lett, akartam, hogy legyen, vajúdtam érte, hogy lehessen, már elfogadtam, hogy nem magamért létezik, de azt is elfogadjam, hogy anyaságomban is megalázzanak érte, általa, vele!? Micsoda sorscsapás, eltorzult sors. De, végül feltámad, megjelenik, „elváltozott alakban”. Bizonyára felmerült Máriában: Ő az én fiam? De felmerülhetett-e ilyen formában? Vagy akkorra már egészen el tudta engedni az embert, a húsából húsát, véréből vérét nemzettet, hogy az Atyáé lehessen, aki nemzette, és akinek megengedte asszony létére, hogy egészen Neki legyen Rá joga, érdeme, érte felelőssége, szüksége Rá?

Szűz Mária, hogyan tekinthetett Istenre, az Atyára? Aki által teremtetett benne az élet, akinek életét csak szenvedhette, de módja nem volt rá, hogy, ha csak emberségében is, de maga érdemének ismerhesse, és maga javára, öregségének biztonságára - legalább - megtarthassa? A szeplőtelen, mert bizonyos, hogy Ő is szenvedett kísértést, de nem volt része a bűn, ami megengedte volna számára, hogy akár az Atyát, akár a Fiút korholja, káromolja, okolja, hogy Neki belőle semmi nem jut.

Ez az asszony, ha találkozott a feltámadottal, bizonyos, hogy egészen az Isten személyét, az Atya méltóságát volt képes felismerni Benne, a Fiúban. De nem tudom elképzelni, hogy ne sajnálta volna, hogy ezt már József nem láthatja! És, talán úgy nézett Rá, hogy véletlenül sem a kertészre ismert benne, hanem sokkalta inkább azokból a szempárokból valami égi tündöklés ragyogott Rá, amit talán az angyali üdvözletkor is érzett. Most újra felizzott benne az Atya tekintete, szeretete, talán szerelmesen, a „legyen nekem a Te igéd szerint” azonosságával, amiben benne volt a teljes értetlenség, de a teljes megengedés is. „Nem kétlek semmit, abból, ami belőled rám árad, megengedem, hogy betölts, hogy eltölts, hogy átjárj, Aki Isten vagy, és én Neked alázatos szolgáló leányod!” Már nem az evilági anyaság sajdul fel Máriában, hanem az az egészen Neki áldozott élet, melyet már a kereszt tövében, ölében a kiszenvedett gyermek súlyos testével terhelten is kifejezett, megengedett önmagának.

De lehet, hogy mind ez kevés, mert csak egy anya lehet képes, hogy mindent átérezzen abból, Akit Fiaként minduntalan ámulatba ejt, és sokkalta többet ad anyjának, mint amit fiaként adhat, mert az öröklét boldogságának reményével tölti be, magához vonzva, önmagában az Édesanyát örökre elrejtve, vigyázva, óvva, féltve e világ minden ártó szándékától; csodálatában felemelve, kiemelve a por elbizonytalanító rabságából.

(Ami a reménytelenségben is remény marad, mint az elvesztett láb élménye is. Fekszem, és érezhetem, hogy viszket a talpam, csak ne kellene lábra állnom, ami már nem megy, ami már nem lehet. Nincsen többé az az élmény, csak az élmény emléke, ami éltető, és megtartó, mert volt, és, ha már nincs is, mégis jó arra emlékezni, mert részem, amit soha többé nem lehet tőlem elvenni! Valamikor táncolhattam, járhattam a magam útját! Mára enyém az élmény, hogy minden további utamat – mit már nem járhatok – felajánlhatom, odaáldozhatom!)

Mert az a közösség, ami egy anya és fia között létezik, olyan más élmény nem létezik a világon!

Istenem, áld meg az Édesanyákat, bennünk is, fiaikban, azzal, hogy mi fiúk a Te atyai Fiúságodhoz hasonlókká válhassunk, Hozzád emelve Édesanyánkat! Ámen