Magamnak szegezem a kérdést
Ez 37,21-28 - és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én kiragadom Izrael fiait a nemzetek közül, amelyek közé jutottak, és összegyűjtöm őket mindenünnen, és a saját földjükre vezetem. Egy néppé teszem őket az országban, Izrael hegyein, és egy király uralkodik majd mindnyájuk fölött; és nem lesz többé két nemzet, nem oszlanak többé két országra. Nem fertőzik többé magukat bálványaikkal, utálatosságaikkal és semmiféle gonoszságukkal. Megszabadítom őket minden helyükről, ahol vétkeztek, és megtisztítom őket; akkor ők az én népem lesznek, én pedig az ő Istenük leszek. Dávid, az én szolgám lesz a király felettük, és egyetlen pásztora lesz valamennyiüknek; törvényeim útján járnak majd, és parancsaimat megtartják és megcselekszik. Azon a földön fognak lakni, amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyen atyáitok laktak; rajta laknak majd ők maguk és fiaik, és fiaiknak fiai mindörökké; és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelmük mindörökké. A béke szövetségére lépek velük örök szövetség lesz ez velük; megerősítem és megsokasítom őket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre. A hajlékom köztük lesz, és én az ő Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. És megtudják majd a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, Izrael megszentelője, amikor szentélyem köztük lesz mindörökké.”
Jn 11,45-56 - Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne. De néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, hogy Jézus mi mindent cselekedett. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket.” Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól tehát elhatározták, hogy megölik őt. Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival együtt. Közel volt a zsidók Pászkája, és vidékről sokan mentek föl Jeruzsálembe Húsvét előtt, hogy megszenteljék magukat. Keresték Jézust, és a templomban azt mondogatták egymásnak: „Mit gondoltok? Vajon eljön-e az ünnepre?”
Magamnak szegezem a kérdést, és magunknak: „Mit gondoltok? Vajon eljön-e az ünnepre?” Közénk, hozzánk, bennünk! Vajon mennyire sikerült számára helyet készíteni, hogy nálunk lakóhelye lehessen, a Feltámadottnak! Ugye, nincs bennem álnokság, nem arra készülök, hogy meglessem, és hitemet felcserélve önzésemre elítéljem – magam helyett! Még, és újra felteszem magamnak a kérdést: Krisztus nemzetségéhez tartozom, akarok az Ő tanítványa lenni, keresem Vele a közösséget? Mit teszek azért, hogy Vele közösségre jussak, és másokkal együtt a Vele való közösséget erősítsem? Mire van erősségem, és mire nem sajnálok fáradtságot?
Van bennem a zsidósággal szemben elvárásom, elutasításom, avagy tisztelem úgy, mint akik bűne árán lehetek tagja Krisztus megváltott népének? Mert akik elutasították, teret nyitnak nekem az üdvösségre, de így nekem kell számukra is valamilyen üzenetet hordoznom, hogy egyszer ráébredhessenek arra, hogy nincs más út, csak Krisztus útja, mely a dicsőségre vezethet mindannyiunkat!
Istenünk, Jézus Krisztus tanítása, példája által valami sokkal nagyobb esélyt akar nekünk ajándékozni, mint amit e földi karrier, siker, győzelem jelenthet számunkra, hiszen az örök élet titkát tárja fel nekünk, számunkra. Amit a főpapok, és a farizeusok a pillanat hatalmáért visszautasítottak, és visszautasításukkal elbátortalanították a népet is abban, hogy Krisztus követésére merjenek vállalkozni. Inkább odaáldozták a pillanatért, a jelen életükért Jézust. Ma már az én kérdésem, hogy a magam életéért visszautasítom-e Jézus megváltását, vagy elfogadom? Ez dönti el azt, hogy kereszténnyé leszek-e, vagy csupán egy joviális úrrá, aki megelégszik azzal, hogy ebben az életben jól érzem magam, melyben kedvemet lelem, és ezzel megelégszem. Egy elpogányosodott baráti körben, társadalomban tespedek, vagy hitet teszek Jézus Krisztus mellett, és általa az örök igazság mellett? Nem akarok megelégedni e világi karrierrel, emberi tetszéssel, hogy itt tegyenek fejemre babérkoszorút. Felcserélem inkább az örök élet, az üdvösség reményével, melyért kiállás, kitartás, megtérés, küzdelem még önmagam ellenében is, talán szenvedéssel is jár, de ha áldozatot jelent, akkor bizonyára valami nagyobb érdemért való, mint a könnyed, gyanúsan e világ kedvét kiérdemlő élet, melyről tudom, mennyire földhöz ragadt, és így bűnös. Mert maga Jézus tanít rá, hogy ne gyűjtsetek magatoknak e földön kincseket (l.: Mt 6,19)!
Érdemes figyelnem erre a Jézusra, aki valamire készül, valamit tenni kész, valamire nagyon megengedően tanít, még nem látom, hogy mire – a magam életében – de a maga életében egészen megengedően az Atyának, amit fájón készül megszenvedni, megengedni Neki! Tőlem is ilyen fájdalmas áldozatot vár Istenünk, vagy tudja, hogy én ennyire kemény áldozatot képtelen vagyok Érte és szeretteimért meghozni? Vajon milyennek ismer Ő engem, és mennyire tesz próbára? És én? Mennyire vagyok képes Neki alázatos lenni? Mennyire vagyok kész magamat egészen Neki áldozni?
Istenem, ismerj egészen magadénak! Készíts fel rá, hogy képes legyek minden e világhoz ragaszkodásomat felajánlani Neked, odaadni Neked, és Benned szeretni mindeneket, mit rám bízol, amiért tőlem vársz áldozatot! Kegyelmedre bízom magam, ahogy Ábrahám tette: fogadd el áldozatomat, hogy egészen szeretetedre bízni bírjam magam! Megtérésem, hogy beérjen, és végérvényesen beléd oltson, segíts meg engem! Ámen
