Nagy az Úr irgalma, mit féljek; ezért van bennem békessége!

Ter 8,6-13.20-22 - Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. Ezután kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára -- ugyanis víz volt még az egész földön. -- Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöldlevelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá. Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.”

Zs 115 - Az Úr kedvében járok az élők földjén. Hittem, még ha így is szóltam: „Nagyon nagy megalázás ért!” Elkeseredésemben azt mondtam: „Hazug minden ember!” Mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit velem cselekedett? Fölemelem a szabadulás kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt. Az Úr szemében drága dolog, szentjeinek halála. Én is, Uram, a te szolgád vagyok, szolgád vagyok és szolgálód fia. Széttörted bilincseimet: a hála áldozatát mutatom be neked, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt az Úr házának udvaraiban, tebenned, Jeruzsálem.

Mk 8,22-26 - Azután Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték őt, hogy érintse meg. Ő kézen fogta a vakot, kivezette a helységből, és a szemére köpve rátette a kezeit, aztán megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az föltekintett és azt mondta: „Látom az embereket, mintha a fák járkálnának.” Azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult, és tisztán látott mindent. S ő ezzel küldte őt haza: „A faluba ne menj be!”

Nagy az Úr irgalma, mit féljek; ezért van bennem békessége! Tudom, hogy ha vágyom, nem vágyom hasztalan, csak Neki kell adnom időmet, mi Benne parttalan! Mert, hogy gondoskodó szeretetét nem vonja mag az embertől, elegendő már arra, hogy dicsérjem, felmagasztaljam. Mert ha én látom, hogy mennyire méltatlan erre az Ember, akkor Isten hogyne látná, és lám, mégis! A zsoltárossal együtt éneklem: „mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit velem cselekszik?” Nincs másom, mint fogadalmam, de az sem lehet annyira önzetlen, mint az Ő jósága! „Hála áldozatot mutatok be Neked, és segítségül hívom az Úr nevét!” Látásomat megtisztítod, ahogy a betszaidai vaknak, mert még én is fontos vagyok Neked! Kész vagyok Uram, hogy teljesítsem mit megígértem Neked, akár egész néped előtt is!

Azzal, hogy a csodás tettét Jézus azzal zárja, hogy „A faluba ne menj be!”, az a meggyógyult számára nem azt jelenti, hogy hitéről ne tegyen tanúságot, hogy hitét rejtse véka alá; csak csupán azt, hogy Jézusnak nincs szüksége az ember dicséretére, tanúságtételére! (l.: Jn 5,34) Nagy különbség az, hogy magam, vagy mások önmaguk feletti győzelméről beszélek-e, mert felismerem, hogy Isten rendelésének engedni jó, Aki megszabadítani képes terheinktől, vagy másokat félrevezetek azzal, hogy önmagunk érdeme minden!

A vízözön jelenetében, talán úgy érthetjük, hogy Isten, változó véleménnyel ítélkezik, hol csalódik, hol lelkesedik, hol büntet, hol áld. Pedig inkább a mi viszonyulásunk a változó, „nem csupán arra van hatással Istennel való kapcsolatunk, hogy hogyan érzékeljük a világot és annak erőit, hogy mit élünk meg csapásként és mit áldásként, hanem ténylegesen a teremtett világ sorsa fordul azon, hogy megtérünk-e vagy sem, mert a világot, ezt a földet az Isten az embernek adta. A mindenség tehát az emberen keresztül tartozik Istenhez, rajta keresztül részesül az áldásból, mely élő és éltető kapcsolat Istennel, minden létezés és minden jó forrásával. Most már érthető: ha az ember szakít Istennel, akkor a világgal szembeni viszonya is megváltozik, az ajándékot többé már nem ajándéknak, hanem jogos tulajdonának képzeli, s azzal, hogy kiveszi az isteni áldás erőteréből, az Istennel való személyes viszonyból, átkot hoz rá, nem engedi többé Isten szeretetének fényében ragyogni. Megtérni nem azért kell, hogy ne legyen többé árvíz és földrengés, hanem hogy betöltsük azt a hivatást, amire Isten a teremtéskor rendelt, hogy az ő áldásában megmaradva kibontakozzunk, és általunk megdicsőüljön az anyagi világ.” Így elmélkedik Barsi Balázs atya a mai napon.

Köszönöm Istenem, hogy Benned lelhetek örömöt, biztonságot, és bizonyosságot arra, hogy e világ a Te akaratod szerint jó nekem, és való arra, hogy általa üdvözíts, mit óhajtok, vágyok! Ámen