„A hálaadás a kulcs Isten áldásaihoz!”

Ter 3,9-24 - Az Úr Isten azonban szólította az embert: „Hol vagy?” Az így válaszolt: „Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.” Erre megkérdezte tőle: „Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam neked, hogy ne egyél?” Az ember azt felelte: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.” Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: „Miért tetted ezt?” Ő így felelt: „A kígyó rászedett és ettem.” Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, légy átkozott minden állat és földi vad között; a hasadon járj, és port egyél életed valamennyi napján! Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” Az asszonynak pedig azt mondta: „Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait! Fájdalommal szüld a gyermekeket! Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” Ádámnak pedig azt mondta: „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, - mert por vagy, és visszatérsz a porba!” És elnevezte az ember a feleségét Évának, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úr Isten ezután bőrköntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket, és azt mondta az Úr Isten: „Íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk: tud jót és rosszat. Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen!” Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Mk 8,1-10 - Azokban a napokban, amikor ismét nagy tömeg volt együtt és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. Ha étlen bocsátom haza őket, elgyöngülnek az úton, mert egyesek messziről jöttek közülük.” Tanítványai azt felelték neki: „Hogyan tarthatná jól az ember ezeket kenyérrel itt a pusztában?” Ő pedig megkérdezte őket: „Hány kenyeretek van?” Azok azt felelték: „Hét.” Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket. Ő pedig azonnal beszállt a hajóba tanítványaival és Dalmanuta vidékére ment.

„A hálaadás a kulcs Isten áldásaihoz!” mondja Katona István, a Meghívás az életre c. könyvében. A hálaadás, az énem alárendelése annak, kinek hálát adok! Egészen ráhagyatkozom: „legyen meg a Te akaratod!” Hálát adni csak akkor lehet, ha a lélek arra képes, amúgy csupán kesergés az. Hogy Jézus hálát adott az Atyának, ezt Máté két esetben, Márk három esetben, Lukács kettő esetben, és János egy esetben említi. Pál egy esetben beszél Jézus hálaadásáról, a kenyértörés kapcsán, utalva Lukács feljegyzésére.

Talán hálát, bűnös lélekkel nem is lehet adni. Mikor a bűn nem enged olyan közelébe Istennek, hogy a hála egészen átlényegítse, átégesse a tőle való távolságot. A hálában szinte az ember egyesül Istennel. Az akarati gyengeség megengedi, hogy Isten erejében egészen legyen az, aki az ember gyengeségében lenni képes! Ezt az Isten csodatévő erejét átadja Jézus az apostoloknak, amikor elküldi őket próbaútra (l.: MT 10,5-8), de ilyen csodára való képesség lesz az is, amikor azzal bízza meg őket, hogy „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” [Jn 20,23]. Jézus, itt tulajdonképpen megtisztítja az apostolok lelkét, kiüresíteni segíti lelküket, hogy egészen bírni tudják Isten alázatát. Kishitűség, ármány, félelem, gőg ne állhasson önmaguk és küldetésük közé. Hitet ad nekik a cselekvésre, és talán a hála megélésére is. Ahol a mezítelenségük nem azonos Ádám mezítelenségével!

Hiszen, amíg az apostolok a mezítelenségüket az Isten előtt élik meg, ami bennünk a teljes békességet, az Istennel való közösséget, egységet fogja bizonyossá tenni, addig Ádám az engedetlenség bűnében magára marad, eltávolodik Istentől, és mezítelensége szégyenére lesz, lehull róla Isten féltő, óvó és megtartó ártatlansága, tisztasága.

De milyen érdekes, hogy kit Ádám maga nevez feleségének akiben megajándékozottságát felismeri, egyszerre átveszi Isten fogalmát: „az asszony, akit mellém adtál”, mint aki hárítani próbálja a felelősségét. Tehát érzi, hogy felelős, de próbál lazítani a terhén. Amit Isten ért, de nem enged: „mivel hallgattál feleséged szavára”, mondja, mintha azt mondaná, hogy, ha feleségednek nevezted, akkor felelősséged van érte is, így bűnöd terhe több annál, mint önmagadért, már érte és utódaidért is felelősséged van! Ezért bűnödért minden utódod bűnhődni lesz kényszerült. Gyötrelem, kín, fájdalom, vágyakozás, ami a nő büntetése. Az uralkodási vágy; a verejtékes gyötrelem; a föld, melyből van, ellenségessé lesz; a mindennapos fáradozás, aggodalom a megélhetésért pedig az ember „jutalma”. De, hogy tovább ne rontsa helyzetét az Ember - mert, hogy visszafordítható-e a cselekedet, az fel sem merülhet – száműzetés lesz a sorsa. Nincs többé nyugalma, békessége, gondtalansága az Embernek, oktalanul vette magára, és vesszük magunkra azokat az óta is! Ezek a döntés kényszereink, amikor el kell dönteni, hogy mit tegyünk, és bizony sok esetben hozunk rossz döntéseket, így megnehezítve a magunk és mások sorsát is!

Ezért vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy nem mindig az a helyes, ami a legkönnyebb! Mert állandóan korrigálunk, kiigazítjuk cselekedeteinket, keressük a visszavezető utat – jobbik esetben – ahhoz, Akitől eltávolodtunk. De egy a megnyugtató számunkra, akik Krisztus áldozatában részesedtünk, hogy lehet már szándékunk is elég arra, hogy Isten irgalmában majd megszabadítson önmagunktól! A végén keresztünktől megszabadít, leemel róla bennünket, és ölébe vesz, hogy az Ő életével ajándékozzon meg. Miközben simogatja fejünket, talán majd mondogatja: tudom, hogy akartatok „hozzám jönni, hogy életetek legyen.” [Jn 5,40]. Ezért „megszabadítalak benneteket minden tisztátalanságtól” [Ez 36,29]!

Tudom Uram, hogy magamtól csak a Te csodálatos szereteted az, ami képes megmenteni! Oly jó megtapasztalni közelségedet, a bennem éber szeretetedet, ami kész minduntalan arra, hogy kiszabadítsál önmagam rabságából, bilincseiből, és szabadságodra ébressz. Ezért vágyom, hívom magamra áldásodat, hálával, dicsőítéseddel, elcsendesíti kétkedéseimet, kishitűségemet, gőgömet, önzésemet. Legyen áldott a Te neved, és hatalmad felettem uralkodó! Ámen