A legfontosabb közölnivaló, a hitelesség!

Zsid 7,25 - 8,6 - Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon. Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta. A törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút [Zsolt 2,7; 110,4].

Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben [Zsolt 110,1], mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített [Szám 24,6G]. Mivel minden főpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. Ha ő a földön volna, nem is volna pap, mert ezek a törvény szerint mutatnak be áldozatokat, az égi dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat készítette: „Nézd - mondta -, készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam!” [Kiv 25,40] Ő azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítője, amely kiválóbb ígéreteken alapul.

Mk 3,7-12 - Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban keményen rájuk parancsolt, hogy ne árulják el őt.

A legfontosabb közölnivaló, a hitelesség! Isten már nem közvetített valóság! Aki létezik, Van! A Legtisztább Lét válik az Ember létének bizonyságává! Méltatlan méltóságunk van, és ráadásul, már mindörökre! Aki arra van, hogy azt az egyedül Istenben létező „leg” tisztaságot kiterjessze ránk, emberekre is, üdvözítő valóságunkká tegye!

Vegyük, próbáljuk Pál Jézusról szóló jellemzését egyenként ízlelgetni, hogy sajátunkká váljon a Jézus Krisztus lényegi létezése, aki a Főpapunk!

Azt mondja, szent. Sérthetetlen egész, kire semmi árnyék nem vetülhet, hiszen szent. Nekünk, a mi szemünkben is az! Vagyis e természet természetessége felett álló, Aki dimenzióink felettiségének érthetetlenségével tesz megzavarodottá bennünket. Amit érteni nem, de tudni, hinni lehet, még nekünk is, porszemeknek. Kik így, idegenkedve nézünk rá, oly távolról szemlélünk, félünk közel engedni magunkhoz. De, kell, hogy féljünk tőle, a közelségétől idegenkedni kell?

Hiszen ártatlan, oly jámbor, hogy hatalmat sem bír magának, olyat, mi e világból látásunkat megzavarni akarná. Igaz, azonban, hogy oly ártatlan, hogy ártatlanságában nem képtelen magára venni mégis mindent, mi ártott, árt, és árthat nekünk! Nincs jobb barát, mint ki életét adja barátaiért! Barátaiért?! De, hát, mi mind Benne lettünk barátokká? Kik vagytok azok, kik vagyunk mi mind azok? Istenem barátkozni akar velem, és velünk! És én óckodok tőle? Óckodunk tőle, és idegenkedünk egymástól is?

Miért olyan nehéz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Jézus szeplőtelen? Annyira fertő vesz körül, annyira eltávolodtunk már az igazságtól, a létezés tisztaságától, hogy már fel sem bírjuk, merjük tételezni, hogy létezik szeplőtelenség? Én hiszem, bírom azt a hitet, hogy Isten mindent a maga tisztaságában, szeplőtelenségében teremtett, és teremt. Mi azt megszentségteleníti, tisztátalanná teszi, az az Ember, aki bűntelenségét már fel sem tudja tételezni. Pedig a bűnbánat gyökere abban áll, hogy elfogadom az örök, és legszentebb tisztaságot, mit eddig a világban – és bizony mindörökké – egyedül Jézusban testesült meg. És, ami a legdöbbenetesebb, vagy pontosan ezért, minden bűnért Ő lett az, aki megfizetett. Hát miért kell megijednem attól, hogy a világ megítél, pontosan akkor, mikor magam nem várnék ítéletet?

Jézus egy helyen azt mondja, ne attól féljünk, aki a testet megölheti, hanem attól, aki a lelket is. Majd máskor azt mondja, hogy aki a Lélek ellen tesz, nem nyer bocsánatot, sem ezen a világon, sem a másvilágon! Példaként Romano Guardini azt hozza fel példának, hogy ha a barátot támadom a munkája, a szavai, a magatartása miatt, az megbocsátható, de, ha érzelemvilágát, az már a barátságot semmisíti meg. Bizony, Jézus egyenességét, szeplőtelen voltát, jó szándékát, önzetlenségét, ártatlanságát nem engedhetem meg magamnak, hogy megkérdőjelezzem! De azért sem, mert akkor azzal magamról is kijelentem, hogy egyáltalán képes lehetek még a jóra, a változásra, az őszinte, tiszta barátságra.

Bizony, mind ezt úgy kell elismernem Jézusról, hogy miközben a bűnben, a bűnös világban „benne tocsog”, a bűnösöktől elkülönített maradt, olyannyira bűn nélkül való volt, hogy képes volt meggyógyítani a bűnöst! Úrrá volt képes lenni a bűnön, és a bűnösön! Olyan mély és természetes volt számára a bűnnélküliség, hogy képes volt szembeszállni a gonosszal!

Jézus azt mondja magáról, hogy „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” [Jn 8,38], amiből értenünk kell, hogy Jézus világképe, élettere idegen e világtól, itt van, itt él, ebből a világból táplálkozik, ám valójában tápláléka nem ez, nem ez élteti, hanem az a természetfölötti táplálék, ami fölségesebb az egeknél! Innen kell értelmeznünk meghívottságunkat, oda invitál bennünket, ahol Ő van, a létezés természetébe, az örökkévalóság gyönyörűségébe, amit nem, hogy látott, hanem megélte. Talán hinnünk kéne, hogy mi is megélhetjük ezt a valóságot, és nekünk magunknak is erről kellene tanúságot tennünk a világban!

Istenem, míg Szent Pál szavain elelmélkedem, hiszem, és akarom, hogy megint sikerült egy kicsit Krisztushoz, az egyetlen igaz baráthoz jobban hasonlóvá válnom, azonosulni Vele. Add, kérlek, hogy átjárjon annyira, hogy e napon – mi a Te napod, és mit Tetőled lehet enyém, mint ajándékod, megszentelődve, és magam pedig így áldásoddal –, de talán már mindörökre hasonlóbbá legyek Hozzá, mint voltam még tegnap. És add, hogy minden nappal képes legyek hasonlóbbá válni Hozzá, mígnem végül egészen fel nem oldódok Benne! Ámen