Nincs kezdet, mi vég nélkül volna

1Jn 2,18-21 - Fiacskáim, itt az utolsó óra! És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, már most is sok antikrisztus támadt, amiből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk jöttek elő, de nem voltak közülünk valók. Ha közülünk valók lettek volna, bizonyára velünk maradtak volna; de ki kellett derülnie annak, hogy nem mindnyájan közülünk valók. Ti azonban fel vagytok kenve a Szent által, és mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem mint olyanoknak, akik ismerik, és azt is, hogy semmi hazugság nem származik az igazságból.

Jn 1,1-18 - Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tesz róla, és hirdeti: „Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Nincs kezdet, mi vég nélkül volna – itt, ahol az élet töredékes, és bármikor véget érhet, mert ez az Istennek rendelése! De, ahogy ez az év is a végéhez ér, minden vég valami újnak egyben kezdete is. Legyen dicsőség annak, kiben minden kezdet és minden vég megszentelődik!

Ahogy bele hullik minden vég, a végtelenbe; s ha vég, akkor azért az, hogy elmúljon, megsemmisüljön, elenyésszen. Mégis, milyen furcsa a múlt, ahogy emlékét viseli magán az anyag, hogy még évezredek múltán is talán képes lehet maga a teremtett ember is felidézni, megsejteni. De önmagamban is, bár halovány az emlékezet, mégis felsejlik mi szép, mi öröm, és mi dicsőítésre késztet. Bár sokkalta erősebb nyomát érzem annak, ami viseltessé tesz, a bűnt, ami eltávolítani bírhat a már, magamnak lehetetlennek tűnő örökkévalóságomtól. Nem is az enyém az, hiszen magam erejéből nem bírhatom! Mi enyém az az enyészeté; mit magamnak tudhatok, sosem lehet tulajdonommá, csak káprázatom, mivel hitetem magamat. Ha lehet örökkévalóságom, akkor az, kegyelemből lehet, így lesz az azé, ki e kegyelemből hatalmába fogad, elvisel, megtűr, sőt megszenved értem! De, ha vég, annak a vége, amiben részem lehetett, azzal nekem kell elszámolnom. Még akkor is, ha abban bármilyen kis rész is jutott csak nekem, mégis részem, és annak részévé lettem; annak ilyetén megtörténtéért felelős vagyok. Enyém volt, mit hozzá adhattam az egészhez; azért kaptam – nem is az enyémből, hogy az egész részévé legyek. Enyém, tied, övé; mienk tietek övék! Csodálatos ragozás: az egészen egyedüli szuverén és szubjektív lényegült, aki a teremtés pillanatában, mint egyéniség lép porondra, de, ahogy eljuthat ahhoz a végkifejlett állapotára, ahol már egyedülisége teljesen eltűnik, el kell tűnnie! Belemosódik, eggyé válik, önmagában lényegtelenné válik abban, ami az övék! Ahogy az isteni jelenlét is megragadható, Aki van, de nincs önmagában és önmagáért, mert önmagát egészen ellényegíti értük – értünk, az Emberért, akinek üdvösségéért van egészen. Aki Ő a Szeretet, és Aki a személy értékét az Örökkévalóságának az Egységébe – az Övékébe akarja átemelni átlényegíteni, ezért hajlandó az alázat olyan fokára is, hogy istenségét leminősíti, belesűríti emberi mivoltunkba. Féktelen pazarló lét a részéről: Isten személyét, az egyedüli Ént fokozza, felmagasztalja, hogy Övéké legyen a mindenség!

Lám, milyen együgyű az Ember, ki ezt a méltóságát fel nem éri, elviselni képtelen, inkább énjében leli végét!

Nos, erre készülök, vágyok, hogy egyszer, mikor már ennek tudatát képes lehetek, és képességemmé lehet, egy végben, a végtelen magányában elcsendesedve átéljem - megragadjam, elszámoljak vele -, hogy mikor számvetésre Isten elé kerülök, ne dadogjak, képes legyek hallgatni, szemlesütve elismerni: Én vétkem, mi Irgalmad nélkül el sem enyészhet, csak viselhetem mindenért végső büntetésem. De, mert tudom, hogy ez követi a véget, hiszek és remélek, csak egyedül magamtól félek!

Adj időt Istenem arra, hogy elszámolásomat elkészíthessem, minden bűnömet megbánhassam színed előtt, oda helyezve mindegyiket lábad elé, utolsó könnyeimet is kisírva értük. Kiengesztelődve mindenekkel, mindegyikőjükkel és Veled, állhassak ítélőszéked elé! Ámen