A kegyelemnek teret kell engednünk

Gal 3,1-5 - Ó, esztelen galaták! Ki babonázott meg titeket, miután a szemetek elé tártuk a megfeszített Jézus Krisztust? Csak azt akarom tőletek megtudni: a törvény cselekedetei alapján kaptátok-e meg a Lelket, vagy az igehirdetés hívő hallgatása által? Ennyire oktalanok vagytok? Amit a Lélekkel kezdtetek, most a testtel fejezitek be? Hiába éltetek át oly sok mindent? Akkor bizony hiába! Aki tehát a Lelket adja nektek és csodákat művel köztetek, a törvény cselekedetei, vagy az igehirdetés hívő hallgatása alapján teszi-e ezt?

Lk 1,69-75 - Az üdvösség szarvát támasztotta nekünk, Dávidnak, az ő szolgájának házában [Zsolt 18,3; 132,17], amint megmondta szentjeinek ajkával, ősidőktől fogva prófétái által. Megmentett minket ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket [Zsolt 106,10]; hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről, az esküről, melyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy majd megadja nekünk [Zsolt 105,8; 106,45; Lev 26,42], hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünknek minden napján.

Lk 11,5-13 - Azután így szólt hozzájuk: „Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: „Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki”; a másik viszont belülről ezt feleli: „Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!” Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!”

A kegyelemnek teret kell engednünk. Ha azt akarjuk, hogy a kegyelemben teljen életünk.

Mégis, bennünk a múlt és a jelen, de még a jövő iránti elkötelezettségünk is - együtt és egymással állnak dialógusban.

A múlt az, amire emlékezünk, ami felhoz belőlünk tudatosan, vagy tudatlanul is olyan élményeket, melyek bennünket behatárolnak. Igen, ezt a fogalmat vagyok kénytelen használni, hogy ’behatárolnak’. Mert minden, mi természetünkből eredően felsejlik bennünk, fel tud jönni a múltunkból, azok korlátainkká lesznek. Korlátainkká, a ragaszkodásaink, a félelmeink, a szeretetképességünk - és hiánya - és a tiltakozásink által is. Valójában a múltunk határozza meg jelenünket, mindenhez való viszonyunkat, talán még a jövőről szőtt elképzeléseinket is, ha, jelenünk alakításával azt nem vigyázzuk. A jelenünk, mely olyannyira tiszta, mint amennyire szennyezett is, de úgy változhat, úgy alakulhat, ahogy a jövőről alkotott képünket képesek vagyunk formálni, alakítani. Kit fogadok el mesteremnek, kézvezetőmnek, tanácsosomnak? Kire hallgatok, kinek engedem meg, hogy jövőmről velem gondolkodjon, vagy nekem jövőképet adjon?

Én úgy gondolom, hogy az emlékezés és az emlékeink elszámoltatása a dolgunk akkor, ha nem akarjuk azt, hogy jövőnk olyan irányt vegyen, melyről eleve sejthető, hogy tévedés, javunkra nem válhat. Mi, akik keresztényeknek valljuk magunkat, egy hihetetlen forral indulhatunk az életbe, és ez az indulás nem múlt idejű, hanem minden nappal jelen idejűvé lehet. Ott áll a Szentírásban, Jézus szavaival, az erre való bátorítás, az evangéliumok kezdetén: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” [Mk 1,15]

A bűnbánat megtartása, és terheim átengedése Istennek, aki mindent készséggel megbocsát, csak azért, hogy jövőm, a jelenből, olyan irányt vehessen fel, mely életre vezet, mert szeretetéből meríthetek erőt, reményt és hitet egy újrakezdéshez, egy boldog jövő reményével!

Emlékezünk, óhatatlanul, és szüntelenül. Emlékeinket Isten sem akarja kitörölni, de szeretete által arra akar bíztatni bennünket, hogy sérüléseink, sértettségeink, terheink és fájdalmaink olyan részünkké válhatnak, melyek javunkat szolgálhatják. Ismerjük mindannyian a mondást: teher alatt nő a pálma. Ha a pálmának ez javára válik, nekem miért ne?

- Ráadásul, ha ezzel elkerülhetem azt, hogy bárkire is rádőljek, akkor már egy embernek segítettem is. De mi, minden nap, sok emberrel kerülünk kapcsolatba. Nem mindegy, hogy sokakat nyomok-e össze, vagy sokaknak adok életteret, árnyat, enyhülést, esetleg fámnak gyümölcséből életkedvet.

November végével lezárul egy egyházi év megint. De, november eleje a mindenszentek ünnepe, és halottak napja is. Mindez emlékezésre késztet bennünket, egyúttal arra, hogy átgondoljuk hol tartok én most azon az úton, amin járok. És, hova akarok eljutni? Ugye tudom. Ugye még emlékezem rá, hogy hova indultam?! Ámen