Ami nekem ma, e két igének a közös arcát adja

Gal 1,13-24 - Hallottátok ti is, hogyan viselkedtem egykor a zsidóságban, hogy mód felett üldöztem Isten egyházát, és pusztítottam azt. Felülmúltam a zsidóságban számos kortársamat nemzetemből, nagyobb buzgósággal követve őseim hagyományait. Mikor azonban úgy tetszett Istennek, aki engem anyám méhétől fogva [Iz 49,1] kiválasztott, és kegyelme által meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem őt a pogányok között, egyáltalán nem törődtem testtel és vérrel, Jeruzsálembe sem mentem föl apostol-elődeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba. Három év múlva azután felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. Mást azonban az apostolok közül nem láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit pedig írok nektek, íme, Isten előtt mondom, hogy nem hazudom. Azután Szíria és Kilikia vidékeire mentem. Júdea egyházai számára, amelyek Krisztusban vannak, személyesen nem is voltam ismert. Csak azt hallották felőlem: „Az, aki minket egykor üldözött, most hirdeti a hitet, amelyet valaha pusztított”, és dicsőítették miattam az Istent.

Zs 138 - A karvezetőnek. Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem, tudod, ha leülök és ha fölkelek. Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod akár járok-kelek, akár pihenek. Előre ismered minden utamat. Még nyelvemen sincs a szó,és te már érted egészen, Uram. Minden oldalról körülveszel engem, és fölöttem tartod kezedet. Oly nagy, oly csodálatos nekem ez a tudás: ésszel föl sem érhetem! Hová mehetnék lelked elől, hová bújhatnék színed elől? Ha fölmennék az ég magasába, te ott vagy, ha alászállnék az alvilágba, jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyát, s a tenger szélső határára szöknék, ott is a te kezed vezetne, és jobbod tartana engem. Mondhatnám: „Borítson be a sötétség, s váljon éjszakává köröttem a fény”, de neked nem sötét a sötétség, s az éj mint a nappal, oly világos előtted. Fény és sötétség közt neked nincs különbség. Hiszen te formáltad bensőm, s anyám méhében te szőtted a testem. Dicsőítlek téged, mert olyan csodálatosan alkottál, és tudom jól, milyen csodálatos minden műved! Létem nem volt titokban előtted, amikor a föld ölén rejtve formálódtam. Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem. Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam: napjaim már eltervezted, mielőtt egy is eltelt volna belőlük. Milyen tiszteletreméltók előttem gondolataid, Istenem, milyen hatalmas a számuk! Megszámlálnám őket, de számosabbak a homokszemeknél, s ha végükre is érnék, még mindig csak nálad tartanék. Bárcsak megsemmisítenéd a gonoszokat, Istenem, és eltávolítanád tőlem a vérszomjas embereket, akik gonoszul beszélnek: hiába kelnek föl ellened. Ne gyűlöljem, Uram azokat, akik gyűlölnek téged, ne utáljam ellenségeidet? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeim lettek. Vizsgálj meg Istenem és ismerd meg szívemet; tégy próbára és ismerd meg utaimat, lásd, vajon a gonoszok útján járok-e, és vezess az örökkévalóság útján engem.

Lk 10,38-42 - Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Ami nekem ma, e két igének a közös arcát adja, az az, ami a lehetősége annak, akit Isten kiválaszt a maga szolgálatára: vagy szelíden, és engedelmesen bele simulok Krisztus jelenlétébe, vagy, ha erre nem vagyok képes, akkor, ahogy Pált, vagy Mártát, kénytelen Isten valamilyen drasztikus módszerrel ráébreszteni arra, amire rendeltetése van. Ezt láthatjuk Mózes, vagy Jónás esetében is: nem térhet ki Ember Isten szándéka elől! Vagy, ha mégsem érti meg Istennek vele való szándékát, akkor elveszett. Nem tud akkor mást mondani Isten, mint amit Jézus mondott Mártának: „Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Menyire értjük mi emberek ezt meg, hogy egy dolog a szükséges? Elgondolkodunk ezen, és próbáljuk ezt áttranszformálni a magunk életébe, és gyermekeink nevelésébe bele ágyazni?

Hogy vagyok én az Élet dolgaival, és a világ dolgaival? Miért nem képes a kereszténység féket vetni a világ ámokfutásának? Talán mi nem is tartjuk a világ dolgait ámokfutásnak?

Miben kell az ősök hagyományát követnem, és mi az, amit sürgősen felül kell bírálnom?

Van dolgunk, vagy legalább is volna elég, ha mi másképpen állnánk, vagy lépnénk kapcsolatba Krisztussal, mint elődeink. Legalább meg kellene kísérelni. A személyes kapcsolat, hogy oda állni elé, és … Megint, kénytelennek érzem magam, hogy idézzem Ferenc pápának a Gaudete et exsultate enciklikáját: »(Állandó imádságban) fejezetből részlet:

147 Bár magától értetődik, mégis emlékeztetünk arra, hogy az életszentség transzcendencia iránti imádságban és az imádásban megnyilvánuló állandó nyitottság eredménye. A szent ember imádságos lelkű személy, akinek szüksége van az Istennel való kommunikációra. Nem tűri, hogy belefojtsák e világ zárt immanenciájába, és erőfeszítéseivel és odaadásával Isten után vágyódik, az istendicséretben kilép önmagából, és az Urat szemlélve túllép a maga korlátain. Én nem hiszek az imádság nélküli életszentségben, még ha ez az ima nem is túl hosszú, és nem kísérik intenzív érzelmek.

148 Keresztes Szent János azt ajánlotta, hogy „törekedjünk mindig Isten jelenlétében lenni, akár valóságosan, akár képzeletben vagy egyesülésben, ahogyan a tevékenység lehetővé teszi.” Alapjában ez az Isten utáni vágy, mely feltétlenül megmutatkozik valamilyen formában mindennapi életünkben: „Légy állhatatos az imádságban, és ne hagyd abba a külső tevékenységek közben sem. Akár eszel vagy iszol, világi emberekkel beszélsz vagy intézkedel, vagy bármi mást csinálsz, a szívedet mindig őrá irányítva vágyódj Isten után.

149 Hogy ez megtörténhessék, szükségünk van olyan időszakokra is, melyeket a vele töltött magányban csak Istennek szánunk. Avilai Szent Teréz számára az imádság „a barátság bensőséges kapcsolata, gyakori kettesben lét azzal, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket.” Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem kevesek kiváltsága, hanem mindenkié, mert „mindnyájunknak szükségünk van erre a csendes imádó jelenlétre”. A bizalomteljes imádság az Isten felé tegezve kitáruló szív válassza, amelyben elhallgat minden szó, hogy a csendben hallhatóvá váljék az Úr édes hangja.

150 Ebben a csendben lehet felismerni a Lélek világosságában az életszentség útjait, melyet az Úr mutat nekünk. Különben döntéseink csak „dekorációk”, amelyek ahelyett, hogy érvényesítenék az evangéliumot az életünkben, elfedik és megfojtják. Minden tanítvány számára elengedhetetlen, hogy időt töltsön a Mesterrel, hallgassuk őt, szüntelenül tanuljunk tőle. Ha nem hallgatjuk őt, szavaink hiábavaló csevegéssé lesznek.«

Váljon Urunk a tanításod bölcsességünkké és erőnkké! Ámen