Tényleg, van igazsága a prédikátornak

Préd 1,2-11 - ,,Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?’’ Nemzedék elmúlik és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul. Mindent bejárva körben kering a szél, és visszatér körforgásában. A folyók mind a tengerbe ömlenek, s a tenger mégsem árad meg, a helyre, ahonnan a folyók elindulnak, visszatérnek, hogy újra folyjanak. A dolgok megannyian fárasztanak, úgyhogy az ember szóval ki sem tudja mondani. A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással. Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja: ,,Íme, ez új!’’ Mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak. Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek.

Zs 89 - Mózesnek, az Isten emberének imádsága. Uram, te lettél a mi menedékünk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek lettek, a föld és a világ születtek, te öröktől fogva és mindörökké vagy, Isten! Te visszatéríted az embert a porba, azt mondod: ,,Térjetek oda vissza, emberek fiai.’’ Hiszen szemed előtt ezer esztendő olyan, mint az eltűnt tegnapi nap, vagy mint egy őrváltásnyi idő éjszaka. Elragadod őket, olyanok mint az álom, mint a reggel kiviruló fű: reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad. Elenyészünk ugyanis neheztelésed miatt, rettegjük haragod. Magad elé állítod gonoszságainkat, titkainkat arcod világossága elé. Napjaink mind elmúlnak haragodban, éveinket, mint egy sóhajtást, bevégezzük. Éveink száma a hetven esztendőt ha eléri, vagy az erőseké a nyolcvanat, és azok nagyrésze is munka és fájdalom, gyorsan elmúlnak és mi elmegyünk. Ki ismeri haragod erejét és félelmetes felindulásodat? Taníts meg számba venni napjainkat úgy, hogy bölcsességgel telítsük szívünket. Fordulj meg, Uram, végre valahára, légy irgalmas szolgáidhoz. Tölts el minket kora reggel irgalmaddal, hogy ujjongjunk és vigadjunk egész életünkben. Örvendeztess minket annyi napig, mint amennyin megaláztál minket, s annyi évig, mint amennyin nyomorúságot láttunk. Nyilvánuljon meg műved szolgáidon és dicsőséged az ő fiaikon. Derüljön ránk a mi Urunk, Istenünk fényessége, kezünk munkáját erősítsd meg, és áldd meg kezünk munkáját!

Lk 9,7-9 - Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: ,,János támadt fel halottaiból’’, némelyek pedig, hogy ,,Illés jelent meg’’, mások meg: ,,a régi próféták közül támadt fel valamelyik’’. Ekkor Heródes azt mondta: ,,Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?’’ És látni akarta őt.

Tényleg, van igazsága a prédikátornak! A hiábavalóság, és a hiúság kapcsán is. Mert, ha valóban számot vetek mindazzal, ami égen, földön, vízen, levegőben történik, mely történés bármilyen emberi erőtől, igyekezettől, szándéktól független, akkor be kell látnom, hogy ténykedéseink csak hiúságainkat bizonyítják. És, ha így van, akkor valóban hiábavalóságok. Erőlködések, melyekkel szerepünket, jelenlétünk fontosságát, és szükségét próbáljuk, elsősorban is önmagunk számára igazolni. Hát nem vagyunk nevetségesek, gúnyolódásra késztetők?! És, Isten mégsem űz gúnyt belőlünk.

Vagy, a másik gondolat: ha minden ebben a forgásban, körforgás rendjében van benne, ami része a teremtésnek, akkor miért próbálom magamat – én, az Ember – ezen a renden felülinek gondolni. Miért nem vagyok képes, magamat, e rendben valóként látni, és elfogadni? Talán, ha Isten szemével tekintek a mindenségre, én sem vagyok sokkal több, mint egy levél, vagy egy virág, vagy bármilyen más termés, mely Isten hatalmas fáján megteremtem. Nem de, az a baj az Emberrel, önmagammal, hogy többre tartom magam, csak, mert szabadsággal, cselekvőképességgel, önálló akarattal és még gondolkodással is bírhatok?

Eszembe jut Jézus gondolkodásra késztető tanítása, amikor arról beszél, hogy mi van a füvekkel, a virágokkal, na meg a verebekkel. És, mi? Mindezekhez képest nekem, az Embernek a viszonya, hogy is áll Istennel?

„Nyilvánuljon meg műved szolgáidon és dicsőséged az ő fiaikon. Derüljön ránk a mi Urunk, Istenünk fényessége, kezünk munkáját erősítsd meg, és áldd meg kezünk munkáját!“ Azaz, hogy az áldás nem kell, hogy azt jelentse , okvetlenül, hogy jóvá hagyja, elfogadja cselekvésünket, tetteinket. Jelentheti azt is, hogy bennünket vezessen az áldásával az Ő szándékaira! Akarata írja, írhassa felül akaratunkat. Kicsinyes, hiúságtól átitatott akaratunkat, vágyainkat.

Milyen más is lenne a világ! Bírj  szándékodra formálni minket Istenünk! Ámen