Jézus megismétli, vagyis megerősíti az ószövetségi jövendölés szavait

Iz 7,1-9 - Történt pedig Ácháznak, Júda királyának napjaiban, aki Jótámnak, Uzija fiának volt a fia, hogy felvonult Rászin, Szíria királya, és Pekach, Remalja fia, Izrael királya Jeruzsálem ellen, hogy ostrom alá fogja; de nem tudták bevenni. Amikor eljutott a hír Dávid házához: „Szíria Efraimban táborozik”, megremegett a király szíve és népének szíve, mint ahogy megremegnek az erdő fái a széltől. Akkor azt mondta az Úr Izajásnak: „Menj ki Ácház elé, te és fiad, Seár-Jasúb, a Felső-tó vízvezetékének végéhez, a Ruhamosók mezejéhez vezető útra, és mondd neki: Vigyázz, maradj nyugton! Ne félj, szíved ne szorongjon ettől a két füstölgő, üszkös fadarabtól, Rászintól és Szíriától, Remalja fiának heves haragja miatt, mert gonosz tervet szőtt ellened Szíria, Efraim és Remalja fia, mondván: „Vonuljunk fel Júda ellen, félemlítsük meg, hódítsuk meg magunknak, és tegyük királlyá benne Tábeél fiát!”„ Így szól az Úristen: „Ez nem következik be, és nem történik meg! Mert Damaszkusz csak Szíriának a feje, Rászin pedig Damaszkusznak a feje! Még hatvanöt esztendő, és összeomlik Efraim, s nem lesz többé nép! Szamaria csak Efraimnak a feje, Remalja fia pedig Szamariának a feje! Ha nem hisztek, bizony, nem maradtok fenn!”

Zs 47 - Ének. Kóré fiainak zsoltára. Nagy az Úr, minden dicséretre méltó Istenünk városában. Pompás magaslat az ő szent hegye, gyönyörűsége az egész földnek. Sion hegye messzi észak, a nagy király városa. Házaiban úgy ismerik Istent, mint menedéket. Mert íme, a föld királyai összegyűltek és egyesültek. De ahogy meglátták, ámulatba estek, Megrémültek, megremegtek; Rettegés fogta el őket ott, s a vajúdó asszonyéhoz hasonló gyötrelem. Hatalmas széllel összetörted a társisi hajókat. Amint hallottuk, magunk is láttuk, hogy a seregek Urának városát, a mi Istenünknek városát örökre alapította Isten! Megemlékezünk irgalmadról, ó Isten, templomod belsejében. Mint ahogy híred, ó Isten, dicséreted is betölti a föld határait; Jobbod igazsággal teljes. Örvendezik Sion hegye, s Júda leányai ujjongva örülnek ítéleteidnek, Uram. Járjátok körül Siont, nézzétek meg, számláljátok meg tornyait! Tekintsétek meg erődítéseit, járjátok be házait, hogy elmondhassátok a jövendő nemzedéknek! Valóban ő az Isten, a mi Istenünk örökké, mindörökkön-örökké, ő vezet minket mindörökké!

Mt 11,20-24 - Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! [Iz 14,13.15] Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”

Jézus megismétli, vagyis megerősíti az ószövetségi jövendölés szavait. Tehát: újra és újra figyelmünkbe ajánlja azt, amit Isten már egyszer a tudtára adott az Embernek! De, vajon én, az Ember, ettől komolyabban veszem Istent? Vagy, Jézust, mint Izajást, vagy bármelyik prófétát?

A „jaj neked!“ vagy a bűnbánatra hívás, mennyire foglalkoztat? Tudva azt, hogy az Embernek Istennel való közösségre eljutása a bűnbánaton keresztül lehetséges!

Nyár van, és nem nagyböjt? Minek ezzel most előhozakodni? De, valójában, én melyik föld vagyok? Korozain? Betszaida? Tírusz? Szidon? Vagy Kafarnaum? Kinem a földje az én testem, vérem? Melybe Isten vetette meg lábát, lelkét, hogy számára bőven termővé legyek.

És, hogyan válhatok Isten számára bőven termővé, van róla tudomásom, vagy elképzelésem? Esetleg ez a kérdés annyira nem is izgat? Egyáltalán, ez mennyire személyes ügy a számomra, vagy mennyiben van közösségre szükségem ahhoz, hogy termővé válhassak?

Valahogy úgy gondolok ezekre a kérdésekre, hogy nem lényegtelenek, és mégis, mintha ezekkel a kérdésekkel nem lennénk képesek mit kezdeni, éppen ezért félre toljuk, és inkább tüsténkedünk, próbálunk jót tenni. Mintha nem volna tudomásunk arról, hogy a pótcselekvéseink semmit sem oldanak meg. Sőt, van egy ide vágó népi mondásunk is: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Amit én úgy értek, hogy tesszük a jót, ami a szerintünk jó, de fogalmunk sincs róla, talán nem is törődünk vele, hogy azzal mit szolgálunk valójában. A hit és a tettek viszonyáról Jakab apostol második levelében elmélkedik (14-26 versekben). Azt merem kijelenteni, hogy a Szentírás nem csupán arra íródott, hogy az abban leírtakat tudomásul vegyük, hanem arra szolgálnak, hogy azok bennünket elgondolkodtassanak, és Istennel való kapcsolatteremtésre késztessenek. Aki arra szánja nekünk az írottakat, hogy azokból bennünk élet szülessen.

Ahogy Jézus megismétli Izajás szavait, és azokat felhasználja kinyilatkoztatásaiban, úgy számunkra is, a bennünk megnyilatkozó Isten fel akarja használni a már megírtakat!

Jakab apostol is sok mindent mond ebben a fent idézett fejezetben, mégis, helytelennek tartom, ha minden tettünket Jakab levelével igazoljuk, és nem azzal a hittel, melymegigazulásunkra való volna, ha lenne! Én azt állítom, hogy mi, mai keresztények, nem a tetteinkben vagyunk kevesek, hanem a hitünkben. Mert hitünket nem Krisztushoz mérjük, hanem a hitetlen világhoz. Éppen ezért tartanám elsődlegesen fontos dolognak azt, hogy Krisztussal alkotott közösségünkben a hitünkben erősödjünk meg, váljon számunkra bizonyossá, hogy Krisztussal hitben éljük meg közösségünket, melyből fakadók lehetnének tetteink! Segíts bennünket Istenünk a hitnek erre a bőségére! Ámen