Örökségünk, hogy megváltottaknak tudhatjuk magunkat
Kiv 24,3-8 - Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Aztán odaküldte Izrael fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!” Ő pedig fogta a vért, és meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek e szavak alapján!”
Zs 115 - Az Úr kedvében járok az élők földjén. Hittem, még ha így is szóltam: „Nagyon nagy megalázás ért!” Elkeseredésemben azt mondtam: „Hazug minden ember!” Mivel viszonozzam az Úrnak mindazt, amit velem cselekedett? Fölemelem a szabadulás kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt. Az Úr szemében drága dolog, szentjeinek halála. Én is, Uram, a te szolgád vagyok, szolgád vagyok és szolgálód fia. Széttörted bilincseimet: a hála áldozatát mutatom be neked, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt az Úr házának udvaraiban, tebenned, Jeruzsálem.
Zsid 9,11-15 - Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva [Szám 19,9.17] a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! Így tehát egy új szövetség közvetítője: ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét.
Mk 14,12-16.22-26 - A kovásztalan kenyerek első napján pedig, mikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték tőle: „Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?” Akkor elküldött kettőt a tanítványai közül, ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, és ahova bemegy, mondjátok a házigazdának, hogy a Mester kérdezi: „Hol van a szállásom, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom?” Mutatni fog nektek egy nagy ebédlőt készen, megterítve. Ott készítsétek el nekünk.” Tanítványai elindultak és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogy megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: „Vegyétek, ez az én testem.” Azután fogta a kelyhet, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, az új szövetségé [Kiv 24,8; Jer 31,31], amely sokakért kiontatik. Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.” Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére.
Örökségünk, hogy megváltottaknak tudhatjuk magunkat. Mitől vagyunk megváltva?
Azt mondja Pál apostol, hogy „megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére“. Melyek a holt cselekedeteink? Melyekről megvalljuk, hogy az élettől, azaz Istentől eltávolítanak bennünket. Ez a felismerés, a bűntudat. Mert eredendő bennünk az élet utáni vágy, éppen ezért, minden megtörtént esemény után felmerül bennünk az a kérdés: hogyan, most merre visz tovább az, amit tettem, amit elkövettem? Mert minden cselekedetünk kaput nyit. Hogy milyen kaput, az azon múlik, hogy tettemet mi motiválta, milyen lelki indíttatásból tettem meg. A magam élhetetlensége, aggódása, érdeke, élni akarása vezérelte, vagy a másik ember iránti érzékenységem, a másik javát keresem tettemmel? Amikor ráismerek - mert engedek a Lélek tisztaságának, hogy nem voltam tetteimben őszinte, mások javáért való, mert az énem rátelepedett a jó szándékomra, akkor készségemet fejezem ki arra, szándékomat arra, hogy szeretnék az Életre szavazni, az Életet vágyom inkább, mint a halott dolgot!
Tetteink, cselekedeteink indítékát, a világtól megfertőződötten, mennyire bizonytalanul tudjuk meghatározni! Ki vagyok én a tömegben? Tömegben vagyok, vagy közegben? Még ennél is van egy emberhez méltóbb azonosulási lehetőség, és az a közösség! Közegben vagyok, vagy közösségben? Feltehetem így is a kérdésemet!
Nagy kérdés az, hogy találhatok-e a magam számára közösséget? Ki vagyok én, és mit jelent számomra a közösség? Hol érezhetem magamat én közösségben?
Én azt gondolom, hogy amikor az Ember úgy érzi, hogy közösségben van, közösségre talált, akkor kerül a helyére. Abban a közegben képes táplálékká lenni, és táplálékhoz jutni az Ember Lelke!
Amikor azt a kijelentést teszem, hogy ’akik részesülünk Krisztusból, azok részeivé leszünk Krisztusnak’, akkor arról a közösségről beszélek, akik számára az Eucharisztia valóban szentségként szolgál. Vagyis: Belőle, Krisztusból merítünk erőt – reményt, bizakodást, hitet – arra, hogy lehetséges az, amire önmagamat kevésnek, erőtlennek tartom. És ez nem más, mint az, hogy képes lehetek legyőzni halandóságomat, ehhez az élethez való olyan mértékű ragaszkodásomat, ami nem engedi meg számomra a lelki kiteljesedésemet. Mert időmet, és a teret, melyben létezem most, teljesen kitölti az a tüsténkedés, mely által ebben az életben akarom elérni boldogságomat, sikeremet. A magam erejéből, a magam javára, és önmagam megdicsőítésére.
Merjünk, és bírjunk végre a Szentírás szavai mögé tekinteni, és ne ragadjunk le a történetiségénél! Az utolsó vacsora történetét tekintsük egy munkavacsorának. Ahol Jézus Krisztus a munkatársai számára megtartott vacsorán, mely, különben, az utolsó közös étkezésük lett, olyan közléssel áll elő, melyet azért tesz, hogy egész evilági jelenlétét örök emlékezetűvé tegye, és ezzel megfordíthassa minden jó szándékú ember gondolatmenetét.
Az, ami e vacsora után fog történni, mindaz azért lesz, hogy bizonyossága legyen tetteinek, és szavainak, melyek nem embertől valók, de Emberért vannak!
Hogy Az Ember, képes lehessen beleoltódni abba az Istenbe, Aki benne, Az Emberben – ahogy Krisztusban, úgy Krisztus által bennem is – akar életté lenni. Akkor lehet Az Ember örökéletűvé, ha szándéka, minden tettének szándéka abból fakad, minden vágya az, hogy Krisztus kinyilatkoztatása által – Vele közösségben, Istenbe oltódva legyen jelen, ebben az életben! Az Istenben való jelenlét azt jelenti, hogy Krisztusban megszentelődötten élek! A Szentségek ereje hatja át létemet! Ez a tudatos, Emberhez legméltóbb életmód! Ebben nincs semmi sablon. Ez teljesen egyéni és személyes élet, melyek, ha összeadódnak, akkor válik a közösség keresztény közösséggé. Mindenki a helyén van, és mindegyikünk tisztelettel tekint a másikra, mert a másikat a maga helyén tudja, melyet helyi értéken képes tisztelni! Talán ez a krisztusi szeretetközösség állapota, melyre csak vágyakozunk. De a reményét soha nem adjuk fel! Ebben a reményben dicsőítjük, ünnepeljük, felmagasztaljuk az Oltáriszentséget, Akiben Krisztus megszentelő kegyelme készséges a megváltás művét véghezvinni.
Istenünk, Atyánk! Neked mondunk köszönetet, hogy megváltásunkért erőfeszítéseidet minden átváltoztatásban megújítod, fel nem hánytorgatva emberi gyarlóságunkat! Ámen
