Egy biztos, hogy olyanok vagyunk, mint a pára

Jak 4,13-17 - Rajta hát, akik így szóltok: „Ma vagy holnap elmegyünk ebbe és ebbe a városba, s ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyerészkedünk” - pedig azt sem tudjátok, mi lesz veletek holnap. Pára vagytok, amely kevés ideig látszik, aztán elenyészik. Ahelyett, hogy azt mondanátok: „Ha az Úr akarja, és ha élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni.” Ti most dicsekedtek büszkeségetekben - pedig minden ilyen dicsekvés rossz. Aki tehát tudna jót tenni és nem tesz, az vétkezik.

Zs 48 - A karvezetőnek. Kóré fiainak zsoltára. Halljátok meg ezt, nemzetek, mindnyájan, vegyétek fületekbe, földkerekség lakói, mindannyian: mind alacsonysorsúak és nemesek, gazdagok, szegények egyaránt! Bölcsességet mond a szám, okosságot a szívem elmélkedése. Példabeszédre hajtom fülemet, hárfaszóval tárom föl rejtélyemet. Miért félnék a balszerencse napján, ha körülvesz a gáncsoskodók gonoszsága? Ők saját erejükben bíznak, vagyonuk nagyságával kérkednek. Pedig az ember nem válthatja meg magát, senki sem adhat Istennek váltságdíjat magáért. Igen drága lelkének váltsága: soha meg nem fizetheti, hogy örökké éljen és ne jusson az enyészetre. Hisz láthatja, meghalnak a bölcsek; Ugyanúgy elvesznek, mint a balgák és az esztelenek, és másokra hagyják gazdagságukat. Sírjuk lesz lakóhelyük mindörökre; Hajlékuk nemzedékről nemzedékre, noha nevet szereztek maguknak földjükön. Az ember, övezze bár tisztelet, nem marad meg; Olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik, bizony hasonló hozzá. Ez az útja azoknak, akik önmagukban bíznak, és azoknak a vége, akik saját beszédükben gyönyörködnek. Mint a juh, úgy terelődnek az alvilágba, a halál legelteti őket. Leszállnak a sírba sietve, alakjuk megsemmisül, az alvilág lesz lakásuk. De az én lelkemet Isten megváltja, az alvilág hatalmából kiragad engem. Ne félj, ha valaki meggazdagszik, ha megnövekszik háza dicsősége, mert ha meghal, semmit sem visz magával, és dicsősége nem száll le utána. Mondja bár áldottnak magát életében: „Dicsérni fognak téged, amiért magadnak tetted a jót”, mégis csak elmegy atyái nemzetségéhez, amely soha többé nem látja a világosságot. Az ember, övezze bár tisztelet, okosságot nem tanúsít; olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik - bizony hasonló hozzá.

Mk 9,38-40 - Ekkor János azt mondta neki: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.” Jézus azt felelte: „Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van.

Egy biztos, hogy olyanok vagyunk, mint a pára. Elenyészünk, és addig? Azt gondolom, hogy nyugodtan feladhatunk minden reményt, arra nézve, hogy képesek vagyunk bármiben is változni, kitörni önmagunkból. Kitörni azokból a korlátokból, melybe bele születtünk és neveltetésünk során bele gyömöszköltek bennünket. Ráadásul, ehhez jönnek még a körülmények, melyekről vagy tehetünk, vagy sem, de vannak, és melyeket tudomásul kell vennünk, jó esetben képesek vagyunk velük együtt élni, és megalkudni velük.

Voltaképpen annak van könnyű helyzete, aki rá sem ébred arra, igénye nincs arra, hogy jó volna kitörni gyászos keretei közül. Aki látja korlátait, melyektől szenved, mert nem képes azoktól elvonatkoztatva arra a jóra, melyet ideális esetben, Krisztusból megvalósítani szeretne, és úgy véli, hogy, ha sikerülne legyőzni önmagát, akkor lehetősége lehetne rá, az nem képes élni szenvedés nélkül. Az mindig annak a hiányától szenved, amire szeretne lejutni, de nem juthat el. Mint egy rossz álom: futnék, de nem tudok megmenekülni az üldözőm elől.

Igen, az ilyen embernek csak egyetlen reménye marad: az irgalmas Isten szeretete, mely megszabadíthatja a test rabságától, és a Lélek szabadságával örvendeztetheti meg. A Lélek jó, jóra van teremtve, melynek a test és az elme szab korlátokat! A Lélek, melyet Isten Emberbe helyezett, rabságban van, mely szabadítására vár! Jézus szabadító műve erre vonatkozik, hogy van feltámadás, mely a test halála után vár a Lélekre! De, ahhoz, a testnek meg kell halnia. Még Jézus sem juthatott el a maga dicsőségére a test halála nélkül! Át kellett mennie a halálon, hogy mentessé lehessen a kísértéstől, és attól a bűntől, melyet egyetlen élő sem kerülhet el, azzal, hogy a világ szennyesével közösséget kénytelen vállalni, elfogadni. Ki benne áll a térben és az időben, az részévé lesz annak! Elfogadni lesz kénytelen így, hogy a tér és az idő bűnnel terhelt. Ugyanakkor, Krisztusban feltűnik valami szent remény az Ember számára: a bűn csalódásából, megalázottságából van kiút! Ettől kezdve, az Ember élete, egyszerre értelmet kap: nem reménytelen az a szándékom, hogy jóra legyek képes! Ami magamnak, és e világban már képtelennek látszik, mégsem reménytelen cél! Futom utamat tehát a Cél felé! A Cél Krisztus, Aki elvezet az Atyához, a Szentlélek ereje által! Köszönöm Istenem! Ámen