Hirdetni – meghallani – hinni - élni

ApCsel 4,13-21 - Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.

Zs 117 - ALLELUJA! Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló! Mondja hát Izrael, hogy jó, hogy irgalma örökkévaló! Mondja hát Áron háza, hogy irgalma örökkévaló! Mondják hát, akik félik az Urat, hogy irgalma örökkévaló! Szorongatásomban segítségül hívtam az Urat, s az Úr meghallgatott és tágas térre vezetett. Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthatna nekem? Az Úr az én segítőm, s én lenézhetem ellenségeimet. Jobb az Úrhoz menekülni, mint emberben reménykedni. Jobb az Úrhoz menekülni, mint fejedelmekben reménykedni. Mind körülvettek engem a nemzetek, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek, bizony körülvettek engem, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek engem, mint a méhek, föllobbantak, mint a tűz a bozótban, de az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Meglöktek, bizony meglöktek, hogy elessem, de az Úr megsegített engem! Az Úr az én erőm és dicsőségem, ő lett az én szabadítóm. Ujjongás és diadal szava hangzik az igazak sátraiban: „Az Úr jobbja győzelmet szerzett, az Úr jobbja fölmagasztalt engem, az Úr jobbja győzelmet szerzett!” Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit. Az Úr nagyon megfenyített engem, de nem engedett át a halálnak. Nyissátok meg előttem az igazság kapuit, hadd lépjek be rajtuk, hogy dicsérjem az Urat. Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghallgattál engem, és szabadítóm lettél. A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr műve ez, csodálatos a mi szemünkben. Ezt a napot az Úr adta, ujjongjunk és vigadjunk rajta! Nyújts, ó Uram, segítséget, adj, ó Uram, jó sikert! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldunk az Úr házából titeket. Az Úr Isten világosított meg minket. Álljatok sort az ünnepi lombokkal, egészen az oltár szarváig. Istenem vagy te, hálát adok neked, Istenem vagy te, magasztallak téged. Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló.

Mk 16,9-15 - Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

Hirdetni, meghallani, hinni, élni. E szavak fogalmak, állapotok. Közöttük mély szakadék van. Nincs magától értetődő folyamatosság, állandóság, természetes fejlődés. Mégis, ha jól belegondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hirdetni és élni fogalmak között nincs különbség. Mindkettő ugyanazt jelenti.

Az egész élet arról szól, hogy ebben a ciklikusságban érleljük meg magunkban az örökkévaló lényünket.

Nekem hirdetik, én meghallom, én hiszem, én élem, hogy mások is meghallják.

Jézus megjelenései a feltámadás után bizonyossággá lett, arról, amit élt. Bizonyossága az emberi elmén keresztül, az értelmünket próbálja megindítani: „ez valóban Isten fia volt!” Mit tett, miket mondott Isten Fia? A figyelmünket szeretné megkapni Jézus, a Feltámadott. Amíg meg nem fordulunk, meg nem nyílunk felé, érdeklődésünkre nem számíthat, addig hitünkre nem juthatunk el.

Hányan mennek el mellettünk az utcán, akik meg sem érintenek bennünket, fel sem figyelünk rájuk, soha nem fogunk emlékezni rájuk, mert észre sem vettük őket. Jézus szeretné, ha felkapnánk a fejünket, amikor közeledik felénk. Vallom, hogy addig nincs Isten hitünk, amíg nem találkozunk Vele, amíg nem vesszük észre, hogy ránk köszön, megszólít, hozzám szól, velem közöl valamit. A vallásos ember abban a szakadékban van, ami a hirdetni, és meghallani között húzódik. Az elme munkálkodik benne, jószerivel, de csak azt hallja, aki mondja, és nem hallja azt, ami neki szól. Talán azért van ez így, mert az, amit hall, nem indítanak el kérdéseket bene. Megrekedünk ismereteinkben. Nem vagyunk képesek valami okból kifolyólag arra, hogy szabadságunkkal éljünk, és merjünk kételkedni, kutakodni, tapasztalataink, ismereteink, és egyéniségünk között vitatkozást kezdeményezni, mely vita közben kérdések születhetnek, melyeket ki is kell mondani. Majd teret és időt adni rá, hogy válaszok szülessenek meg bennünk. Ez lehetne az a szakadék, melyet a kérdések töltenek fel, és segítenek eljutni bennünket a hitre. Amikor hiszek, de már nem önmagamnak, logikámnak, okoskodásomnak, hanem már az annak ellenében engem megalázó bölcsességnek, Isten válaszának.

Ezekben a szakadékokban élheti meg az Ember az apró megtéréseit, amiben hite egy újabb erőben képes megújulni. Hitünk, Istenben, nem állandósult állapot. Tele van kétségekkel, újra, meg újra belehuppanunk egy szakadékba, vagy éppen bele löknek bennünket. Itt tapasztalhatjuk meg, vonhatjuk magunkra Isten kegyelmét, mely szándéka, hogy minden kétségen felülemelkedetten végül életünkké legyen, lehessen. Vallom, hogy a jót nem nekünk kell tennünk, nekünk csak engednünk kell, hogy az isteni jó eszközeivé lehessünk. Amikor kiagyalok valamit arra gondolva, hogy nekem jót kell tennem, az az egóm erőlködése, és arra irányul, amit én jónak tartok. Valójában, hogy mi a másnak jó, azt én nem tudom. Elég alázatosnak kell lennem arra, hogy belássam, hogy a szerintem jó, nem azonos azzal, ami a jó!

Amikor azt mondom, hogy élni, hirdetni az evangéliumot, akkor arra gondolok, hogy megengedővé teszem magam rá, hogy Isten cselekvővé lehessen általam. Mire van karizmám? Azt e közben fogom megismerni, miközben megengedővé válok az Isten jóságára.

Imádkozom, kimondom, hogy legyen meg a Te akaratod. Ezzel a szabadsággal, megengedő képességemmel kellene, vágyakozással e szavakat visszahangoznom, sóhajtanom. Add meg nekem Istenem! Ámen