Jézus az áldozat

Iz 52,13 - 53,12 - Íme, sikert arat szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. Amint sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje, alakja nem hasonló az emberek fiaihoz, úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fogják be előtte szájukat, mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik, és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak. „Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.” Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között adtak sírt neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza. Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

Zs 30 - A karvezetőnek. Zsoltár Dávidtól. Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek, igazságodban szabadíts meg engem! Hajtsd hozzám füledet, siess, szabadíts meg! Légy oltalmazó sziklám és megerősített házam, hogy megszabadíts engem! Mert erősségem és menedékem vagy, a te nevedért légy vezérem és viseld gondomat! Ments ki ebből a csapdából, amelyet ellenem titokban felállítottak, hiszen te vagy erősségem. Kezedbe ajánlom lelkemet, ments meg engem, Uram, igazság Istene! Gyűlölöd azokat, akik üres hiúságok után futnak, én azonban az Úrba vetem bizalmamat. Ujjongva örvendek irgalmasságodnak, hisz megláttad megalázottságomat, észrevetted ínségemet, és nem juttattál ellenség kezére, sőt tágas térre állítottad lábamat. Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongatnak engem, szemem, lelkem, testem a búsulástól elsenyved, mert fájdalomban enyészik el életem, és éveim siránkozásban. Az ínségtől ellankad erőm és remegnek csontjaim. Temérdek ellenségem miatt csúfsággá lettem, szomszédaim és ismerőseim nagyon félnek tőlem: akik meglátnak az utcán, elfutnak előlem. Mint a halott, feledésbe mentem a szívekben, mint összetört edény, olyanná lettem. Mert hallottam sokak szidalmazását, az iszonyatot mindenfelől; Amint egybegyűltek ellenem mindannyian, s azon tanakodtak, hogy elveszik életem. Én azonban benned bízom, Uram; Azt mondom: „Te vagy az én Istenem! Sorsom a te kezedben van.” Ments meg ellenségeim kezéből s üldözőimtől. Ragyogtasd fel szolgád fölött arcodat, szabadíts meg irgalmasságodban. Uram, ne hagyd, hogy szégyen érjen, hisz segítségül hívlak téged. Érje szégyen a gonoszokat és némuljanak el az alvilágban; Némuljanak el az álnok ajkak, melyek az igaz ellen gonoszat szólnak, kevélyen és megvetéssel. Uram, milyen bőséges a te édességed, amelyet elrejtettél a téged félők számára, amelyet a benned bízóknak juttatsz az emberek fiai előtt! Elrejted őket arcod rejtekében az emberek háborgatása elől; Megoltalmazod őket hajlékodban a perlekedő nyelvektől. Áldott az Úr, mert csodásan megmutatta irgalmát nekem a megerősített városban! Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: „Elvetettél szemed elől engem!” Te azonban meghallgattad könyörgésem szavát, amikor kiáltottam hozzád. Szeressétek az Urat, szentjei mind, mert az Úr megőrzi a hűségest, de bőségesen megfizet a kevélyen cselekvőknek. Legyetek bátrak és erősítsétek meg szívetek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek!

Zsid 4,14-16; 5,7-9 - Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Jn 18,1 - 19,42 - Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és a tanítványai. Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus pedig, aki tudott mindent, ami várt rá, eléjük ment, és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azt felelték neki: „A Názáreti Jézust.” Ő azt mondta nekik: „Én vagyok.” Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Erre ismét megkérdezte őket: „Kit kerestek?” Azok pedig azt mondták: „A Názáreti Jézust.” Jézus megismételte: „Mondtam nektek: Én vagyok! Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni!” Be kellett teljesednie az igének, amelyet mondott: „Akiket nekem adtál, azok közül senkit sem vesztettem el.” Mivel Simon Péternek volt egy kardja, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. A szolga neve Malkusz volt. Jézus erre azt mondta Péternek: „Tedd a hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki a poharat, amelyet az Atya nekem adott?” Ekkor a csapat, a parancsnok és a zsidók poroszlói elfogták Jézust, és megkötözték őt. Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kaifásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kaifás volt az, aki azt a tanácsot adta a zsidóknak: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért”. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal a főpap udvarába, Péter pedig az ajtón kívül állt. Kiment tehát az a másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, szólt az ajtónálló szolgálónak, és bevezette Pétert. Akkor az ajtónálló szolgáló azt mondta Péternek: „Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványai közül való?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Ott álltak a szolgák és poroszlók, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt velük, és melegedett. A főpap eközben tanítványairól és tanításáról kérdezte Jézust. Jézus azt felelte neki: „Én nyíltan beszéltem a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahova a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezeket mondta, az ott álló poroszlók egyike arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus azt felelte neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?” Akkor Annás elküldte őt megkötözve Kaifás főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt és melegedett. Valaki azt mondta neki: „Ugye te is az ő tanítványai közül való vagy?” Ő azonban letagadta: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, rokona annak, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem téged láttalak vele a kertben?” Péter pedig ismét tagadta, és nyomban megszólalt a kakas. Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus ment ki hozzájuk, és megkérdezte: „Miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?” Azt felelték neki: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe.” Erre Pilátus azt mondta nekik: „Vegyétek át ti őt, és ítéljétek el a törvényetek szerint.” A zsidók azt felelték neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, jelezve, hogy milyen halállal fog meghalni. Ismét bement tehát Pilátus a helytartóságra, hivatta Jézust, és megkérdezte őt: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus azt felelte: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt válaszolta: „Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?” Jézus azt felelte: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.” Pilátus erre megkérdezte: „Tehát király vagy te?” Jézus azt felelte: „Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.” Pilátus erre így szólt: „Mi az igazság?” Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Erre ismét így kiáltoztak: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás pedig rabló volt. Akkor Pilátus elfogatta Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” És arcul verték őt. Pilátus újra kiment, és azt mondta nekik: „Íme, kihozom őt nektek, hogy megtudjátok, hogy semmi vétket sem találok benne.” Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Ő pedig azt mondta nekik: „Íme, az ember!” Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus így szólt: „Vegyétek át ti őt, és feszítsétek keresztre, mert én nem találok vétket benne.” De a zsidók így szóltak: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, még jobban megijedt. Újra bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézustól: „Honnan való vagy te?” Jézus azonban nem adott neki feleletet. Ezért Pilátus azt mondta neki: „Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek?” Jézus azt felelte: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne.” Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy elbocsássa őt. De a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet kövezett udvarnak neveznek, héberül meg Gabbatának. A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele, feszítsd meg őt!” Pilátus megkérdezte tőlük: „A királyotokat feszítsem meg?” A főpapok azt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Akkor aztán kezükbe adta őt, hogy feszítsék meg. Azok átvették Jézust. Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Ez volt ráírva: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya.” Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: „A zsidók királya vagyok”!” Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!” A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!” Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek” [Zsolt 22,19]. A katonák tehát ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom!” Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontját ne törjék össze” [Kiv 12,46; Zsolt 34,21]. Egy másik Írás pedig azt mondja: „Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak” [Zak 12,10]. Ezek után pedig az arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, s mirha- és áloé-keveréket hozott, körülbelül száz fontot. Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsruhákba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás. Azon a helyen, ahol felfeszítették őt, volt egy kert, és a kertben egy új sírbolt, amelyben még senki sem feküdt. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületnapja miatt oda helyezték Jézust.

Jézus az áldozat – az Ember nem áldozatot mutat be, hanem áldozatot követel. Ebbe a gigantikus szégyenteljes, és mindent, mindenkit megalázó emberi kényszeredett és őrült önpusztításba Isten az, aki rendet teremt. Mert az Ember, bár megcsúfolta, megostorozta, arcul verte, tövissel koronázta, ruháitól megfosztotta, és végül megfeszítette, ezért belehalt – mert halálra adta az Ember a szeretetet – az Isten, mégis új szövetséget kötött az Emberrel.

Krisztus állt a feltámadás szolgálatába, hogy az Isten vigasztalása megnyilvánulhasson. Ezt a gondolatot Szent Ignác (LK 224) sejteti meg velünk, ajánlott lelkigyakorlatos könyvében.

Nem állhatunk meg a szenvedés pillanatánál egyetlen percre sem, ha komolyan gondoljuk azt, hogy hitünk a feltámadásban, vagyis Isten végtelen irgalmas szeretetében van, mely képes minden emberi bűnt, hibát a kiengesztelődés művében feloldani!

Csak, mert én, az Ember belátom, felismerem hibámat, és e világ keretei között kibékíthetetlen ellentmondásosságomat! Bűnöm van Isten ellen, éppen ezért szükségem van Istentől elfogadnom a kiengesztelődésre nyújtott kegyét! Nem vagyok képes másképpen elviselni a tettet, amit emlékezetem és mindennapos árulásom is igazol! Képtelen vagyok olyan szentül élni, hogy bűntelennek tudhassam magam, hogy azt mondhassam: méltó vagyok Isten szeretetére!

Az ítélet, amiről János evangéliuma szól, meg kell vallanom, hogy elbizonytalanít: vajon, hol állok én ebben a történetben ott, és akkor? Ha nem felidézem a történést, hanem benne állva látom magam. Legalább a kétség, a kétkedők között vergődve, bizonytalankodva lehetek, hol ítéletét mondanám ki, hol sajnálnám. De lehet, hogy egyetlen pillanatra sem tűnődnék azon a néhány szón, ami Jézus szájából hangzik el. Meg sem hallom talán: „Én nyíltan beszéltem a világnak, mindig a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahova a zsidók mindnyájan összegyűlnek, és titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik. Íme, ők tudják, mit mondtam.” „Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.”

Ha megérteném, ott, akkor; vagy legalább most, itt; akkor mondhatnám azt, hittel: nem vagyok méltó, de méltatlanságomban hálát adok Isten nagylelkű, engesztelésére, irgalmára, mely egyetlen menedékem, és vigasztalásom, hogy békére lelhessek! Bizony, még ma is bajlódunk azzal, hogy értésünkre szolgáljon az Igazság! Vajon, a hitünk az Igazságban van, amiről Jézus így beszél, vagy valami más, együgyűbb fogalmat takar e szó számunkra? Mi az Egyház hite, aki én magam vagyok? Istenem, Atyám! Segíts meg engem, bölcsességed által, hogy Igazságod részévé lehessek! Ámen