Fel kell tennem a kérdést magamnak

Iz 50,4-7 - Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.

Zs 21 - A karvezetőnek. A „Szarvastehén hajnalban” dallama szerint. Dávid zsoltára. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Távol van szabadulásomtól hangos jajveszékelésem. Én Istenem, kiáltok nappal, de te nem hallgatsz meg, és éjjel is, de nyugtot nem találok. Pedig te szent vagy és Izrael dicsérete között laksz. Benned bíztak atyáink, bíztak, és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megszabadultak, benned bíztak és meg nem szégyenültek. Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népnek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem, félrehúzza ajkát, fejét csóválgatja: „Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedvét leli benne.” Hiszen te vagy, aki kihoztál engem anyám méhéből, te vagy reménységem anyám emlője óta. Rád voltam utalva anyám ölétől, anyám méhétől fogva te vagy az Istenem. Ne légy távol tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítséget nyújtana. Körülvett engem sok tulok, Básán bikái körülfogtak engem. Kitátották felém szájukat, mint ragadozó és ordító oroszlán. Szétfolytam, miként a víz, minden csontom kificamodott, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába. Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek. De te, Uram, ne légy távol tőlem, én erősségem siess segítségemre! Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, egyetlenemet a kutyák karmából! Ments meg az oroszlán torkából, engem, a megalázottat, a bölény szarvától! Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek: Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt, Jákob minden utóda, magasztaljátok őt! Félje őt Izrael minden utóda, Mert ő nem veti meg és nem nézi le a szegény nyomorúságát, nem fordítja el tőle tekintetét, és meghallgatja, amikor hozzá kiált. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben; amit fogadtam, teljesítem azok előtt, akik félik őt. Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt: „Éledjen fel szívük mindörökre!” Észbe kap és megtér az Úrhoz a föld minden határa, és leborul színe előtt a nemzetek valamennyi családja. Mert az Úré a királyi hatalom, és ő uralkodik a nemzeteken. Csak őt imádják mind, akik a földben alszanak; leborulnak előtte mindazok, akik a porba leszállnak.Neki él majd a lelkem, Neki szolgálnak majd utódaim. Az Úrról beszélnek az eljövendő nemzedéknek, az ő igazságát fogják hirdetni a születendő népnek: „Így cselekedett az Úr!”

Fil 2,6-11 - aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.

Mk 14,1 - 15,47 - Két nappal ezután volt a húsvéti vacsora és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A főpapok és az írástudók azon tanakodtak, miképpen fogják el őt csellel, és hogyan öljék meg. …

Fel kell tennem a kérdést magamnak, hogy Istentől válaszra találjak: Miért kap a szenvedéstörténet ennyire kiemelt szerepet egyházunk kommunikációjában? Teszem fel a kérdést annak a tükrében, hogy ugyanakkor, a Pünkösd érdeme szinte beleolvad a hétköznapok szürkeségébe. Nem de, a Lélek az, Aki képessé tette a drámát is ünnepelhetővé tenni? Hiszen, az emberiség tragédiája a szenvedéstörténet! Míg Isten végtelen nagysága enyhíti szégyenünket azzal, hogy porba sújtó szégyenünktől is az Ő kegyelme segít meg bennünket. Hogy el tudjuk viselni a szégyent, azt, hogy meggyaláztuk, megcsúfoltuk, megtagadtuk Istent. Csak, mert nem hittük el, hogy Isten képes felülmúlni minden képzeletünket! A kegyelem ott lép be a képletbe, ami Isten Szentlelkének a megnyilvánulása, ahol az Ember rádöbben tettére, és arra, hogy olyan tettet vitt végbe, amit nem képes meg nem történtté tenni! Mi több, ebből a helyzetből már az Ember, magától, nem lehet képes jól kijönni. Vagyis, vesztes lett az Ember a tette által! És akkor, Isten fordít a dolgon. Mintha azt mondaná: nem veszíthetlek el, szeretlek téged! Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy szeretetem Benned megtermékenyüljön, beérjen, kiteljesedjen, bőséges terméssé legyen!

Istennek válasza az együgyű Ember – önmagát és Istent is leminősítő tettére – döbbenetére a Feltámadás!

Isten, a Fiú feltámadásán keresztül az Ember megmentését adja hírül! Abban a reményben történik mindez, hogy rádöbbentsen Isten engem, az Embert arra, hogy teremtménye megváltottsága az Isten akarata. Isten, az Embert gyengeségében nem hagyja el, nem hagyja magára, inkább segítségére siet. Vagyis: kiszabadítalak téged abból a kelepcéből, melybe magadat belenavigáltad. Én, a Te Istened képes vagyok rá, hogy magadtól is megmentselek! Tehát, amíg van Istenem, addig vagyok biztonságban, és addig lehet reményem rá, hogy életem nem hiábavalóság, nem vagyok reménytelen a jóra!

Isten ebben a szándékában teremti meg az Emberrel, önmaga szeretetközösségét! Nem én, az Ember hozom létre Istennel a közösséget! De én, az Ember vagyok, lehetek az, aki Istennek szelíd, kegyes, és szinte elviselhetetlenségig türelmes szeretetére igent mondok. Elfogadom! Az Ő szeretetének viselésére, hordozására, és benne megbékélésembe teszem képessé magam, és vonom bele az alám rendelt teremtést. Ahogy Isten von bele engem is. Meg nem szégyenítve, szelíden, alázattal, mert tiszteli teremtménye szabadságát!

Talán ettől kezdve a szenvedéstörténetet nem elszenvedem, nem kell elszenvednem, csupán tudomásul vennem, tisztelnem, és féltenem, melyben nekem ajándékozza magát Istenem!

Ahogy arra, hogy Édesanyám megszült, világra hozott engem, azt sem a szenvedésében említem föl szüntelen, hanem abban a szeretet közösségben tisztelem, féltem, és őrizem, melynek tudva tudom, hogy része volt szenvedésének is, értem való áldozatának is. Közösségemet Édesanyámmal nem a szenvedése tartja fenn, de az is. Így, Istenemmel való közösségem sem az értem adott szenvedése biztosítja, állandósítja, de az is. Mert a szeretetközösség nem csak örömködés, és nem is csak szenvedés, hanem vállalása annak, hogy vagy, hogy vagyok. De ez a vállalás is, csupán következmény, megállapítása annak, ami van! Ebben a létben bizonyosságom, biztonságom, szabadságom, és hitem lehet, mely fogalmak valamilyen földön túli, lelki erőből áradnak, és válnak vonzássá és vonzóvá bennünk. Isten Szentlelke az, mely van, és mely létet teremt, árasztva Isten boldogító szeretetét, leheletét. Így van – és nem lehet (!) – Isten, Aki minden akar lenni mindenben.

Isten akarata is, voltaképpen vágyakozás. Hogy én, az Ember Őt megértsem, és szándékával vállaljak közösséget. Mely közösség az az erőforrás, mely megteremteni képes Isten országát, hogy így, összeérjen ég és föld. Ott válhat a halandó halhatatlanná, örökké.

Akkor, és ott lesz a válasz a kérdésemre: akkorra a szenvedéstörténetnek már nem lesz jelentősége. Hiszen minden megbocsátás beteljesedik, és mindenekkel kiengesztelődésre jut Isten szeretete. Az Emberben elcsitul a bűntudat, a bűnbánat, a hit töredékessége, a bizalom fogyatékossága, hiszen mindenben túlárad, mindent eltölt Isten szeretete. Ahogy azt előre jelzi Pál, az Efezusiakhoz írt levelében: „amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.” [1,23] és „Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent.” [4,10]. Ámen