Egy kicsit, mintha mi is Jónások volnánk

Jón 1,1 - 2,1.11 - Az Úr szózatot intézett Jónáshoz, Amittai fiához, mondván: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd benne, hogy gonoszsága felhatolt elém.” Felkelt erre Jónás, de azért, hogy Tarzisba meneküljön az Úr színe elől, és lement Joppéba. Ott talált is egy Tarzisba induló hajót, megfizette az útiköltséget, és beszállt, hogy Tarzisba menjen velük az Úr színe elől. De az Úr nagy szelet bocsátott a tengerre, és nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót az a veszedelem fenyegette, hogy összetörik. Megrémültek erre a hajósok, és mindenki a saját istenéhez kiáltott, és a tengerbe vetették a hajón levő tárgyakat, hogy könnyítsenek velük rajta. Ez alatt Jónás, aki a hajó aljába ment le, mélyen aludt. A hajóskapitány ekkor odament hozzá, és azt mondta neki: „Miért alszol olyan mélyen? Kelj fel, hívd segítségül Istenedet! Hátha gondol ránk az az Isten, és nem veszünk el!” Majd így szóltak egymáshoz: „Gyertek, vessünk sorsot, hadd tudjuk meg, ki miatt ért minket ez a veszedelem!” Sorsot vetettek tehát, és a sors Jónásra esett. Erre azt mondták neki: „Mondd el nekünk, miért jött ránk ez a veszedelem? Mi a foglalkozásod, melyik a hazád, hová mégy, és milyen nemzetből való vagy?” Ő azt felelte nekik: „Héber vagyok én, és az Urat, az ég Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet alkotta.” Igen megrémültek erre azok az emberek, és azt mondták neki: „Miért cselekedted ezt?” Megtudták ugyanis a férfiak, hogy az Úr színe elől menekült, mivel elmondta nekik. Majd azt mondták neki: „Mit csináljunk veled, hogy megszűnjék a tenger háborgása ellenünk?” A tenger ugyanis egyre jobban háborgott. Erre ő azt mondta nekik: „Fogjatok meg engem és dobjatok a tengerbe, és megszűnik a tenger háborgása ellenetek, mert tudom, hogy miattam jött rátok ez a nagy vihar.” Erre a férfiak eveztek, hogy a szárazra visszajussanak, de nem sikerült nekik, mert a tenger egyre jobban háborgott ellenük. Erre az Úrhoz kiáltottak és mondták: „Kérünk, Urunk, ne vesszünk el ez ember élete miatt, és ne háríts ránk ártatlan vért, mert te, Urunk, úgy cselekedtél, amint akartad!” Azzal megfogták Jónást és a tengerbe dobták, és megszűnt a tenger háborgása. Erre azok az emberek nagy félelemmel teltek el az Úr iránt, és áldozatokat mutattak be az Úrnak, és fogadalmakat tettek. Erre az Úr egy nagy halat rendelt oda, hogy elnyelje Jónást; és Jónás a hal gyomrában volt három nap és három éjjel. Ekkor az Úr parancsára a hal kihányta Jónást a szárazra.

Jón 2,2-8 - Imádkozott ekkor Jónás az Úrhoz, Istenéhez a hal gyomrából, s így szólt: „Szorongatásomból az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem; az alvilág gyomrából kiáltottam, és Te meghallgattad szavamat. Belevetettél a mélységbe, a tenger közepébe, és az ár körülvett engem. Valamennyi örvényed és hullámod összecsapott felettem. Azt mondtam: „Elvetettél szemed elől! Bárcsak látnám ismét szent templomodat!” Körülvettek engem a vizek egészen a torkomig, bekerített engem a mélység. Fejemet elborította a hínár, lesüllyedtem a hegyek alapjáig. Örökre összecsukódtak felettem a föld zárai, de te kihúztad a gödörből életemet, Uram, én Istenem! Mikor gyötrődött bennem a lélek, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba.

Lk 10,25-37 - Ekkor fölállt egy törvénytudó, hogy próbára tegye, és így szólt: „Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő ezt válaszolta neki: „Mi van írva a törvényben? Hogyan olvasod?” Az így felelt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből [MTörv 6,5]; felebarátodat pedig, mint önmagadat” [Lev 19,18]. Erre ő így szólt: „Helyesen feleltél! Tedd ezt, és élni fogsz.” De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézust: „De ki az én felebarátom?” Jézus akkor így kezdett beszélni: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. Egy szamariainak is arra vitt az útja. Odament, és amikor meglátta, megkönyörült rajta. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: „Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.” „Mit gondolsz, e három közül melyik volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Az így felelt: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Egy kicsit, mintha mi is Jónások volnánk! Tényleg, csak kicsit. Azért mondom, hogy kicsit, mert amikor vihar támad, zavar keletkezik körülöttünk, amiről tudjuk, hogy bizony érintettek, okozói vagyunk, akkor sietve kimentjük magunkat, vagy csendesen meghúzzuk magunkat. A legrosszabbik eset az, amikor fennhangon másokat okolunk! Másokat oda áldozunk, akkor is, amikor magunkra kellene vállalni az áldozatot! Miattam nem csitul a vihar, én vagyok az oka! Ez olyan ok is lehet, hogy nem vagyok igazi keresztény, nem vállalom fel azt szerepet, mely meghurcoltatással jár, magam áldozatával. És, még gerjesztem is a bajt. Tudnom kellene, hogy ha én Krisztus tanítását követem, az Ember rengeteg problémája megszűnhetne!

Hagyjuk, hogy minden összekuszálódjon, mindenki hőbörögjön, tüntessen, civakodjon, vagy egymás torkának essen.

Pedig nem ezért dobott be bennünket Isten a világba! Még példát is, mintát is ad! Isten nem kívánja halálomat, vagy vesztemet. Inkább önmagát áldozza fel értem! Minden bűnt magára vett, ahogy Máté evangéliumában áll: „Ő a mi gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta” [Mt 8,17] És bennünket, Embereket a maga képére és hasonlatosságára teremtett, hogy mi is kövessük példáját, azért, hogy általunk, mint a teremtésben társai, épüljön Isten országa. Aki hajlandó követni engem, mert én úgy szeretem a világot, ahogy engem szeret az Atya, az vegye fel keresztjét és jöjjön utánam!

Na, ez az, ami nekünk nem megy! De, mi lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy még nem megy. De próbálok, igyekszem felnőni Krisztushoz! Mert nem adom fel, ha már Ő nem adja fel, hogy bízik bennem, akkor legalább próbáljam meg. Minden nap, újra meg újra, nem feladva, inkább abban bízva, hogy Isten kegyelmei által képessé lehetek. Ha ma még nem is, hátha holnap már képessé lehetek többre és jobbra, mint eddig bármikor is!

Fel kell ismernem, hogy ha Isten engem kiválasztott, akkor úgy sem kerülhetem el a sorsomat. Vállalnom kell a magam áldozatát, és a magam szenvedését, mely részévé válhat Krisztus szenvedésének, azért, hogy végül bebizonyosodjon: a szeretet győzelme!

Istenem, Atyám! Ha te sem, akkor én sem adhatom fel. De kérem a Te erődet, bölcsességedet, és állhatatosságodat. Azt a hitet, amivel Te hiszel bennem, hogy hitemmel képessé legyek megtenni azt, amit erőmből el nem érhetek! Ámen