Jézus Krisztus az Istenhívők szolgája

ApCsel 2,14.22-28 - Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: „Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: „Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem” [Zsolt 16,8-11].

Zs 15 - Miktám, Dávidtól. Óvj meg engem, Uram, mert tebenned van reményem! Mondom az Úrnak: „Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.” A szentekben, a jeles férfiakban, akik a földön vannak, bennük van minden gyönyörűségem. Sok gyötrődése van azoknak, akik más istenek után futkosnak. Nem veszek részt véres áldozataikban, nevüket sem veszem ajkamra. Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze: te adod vissza örökségemet. A mérőzsinór pompás részt juttatott nekem, valóban pompás nekem az én örökségem. Áldom az Urat, aki értelmet adott nekem, veséim még éjjel is figyelmeztetnek engem. Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz ő áll jobbomon. Ezért örvend a szívem és ujjong a nyelvem, sőt testem is reménységben pihen: Mert nem hagyod az alvilágban lelkemet, s nem engeded, hogy szented romlást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, az öröm teljességét színed előtt, és a gyönyörűséget jobbodon mindörökké.

1Pét 1,17-21 - És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból [Iz 52,3], hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek.

Lk 24,13-35 - Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.” Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Jézus Krisztus az Istenhívők szolgája – emberi mivoltában. Isten Fiaként, ugyanakkor, az a megszemélyesült Isten, Aki megalázza magát azért az emberért, aki hinni bírja, és e hitét viselni, hordozni képes egy életen keresztül, mely hit egyben reménye is, hogy Isten Lelke számára az éltető közeg. Aki megteremti, biztosítja, és megadja számára a nyugalmat, a belső békességét.

Jézus az út; az Atyához vezető út az Ember számára. Jézus az Igazság; melyet az Atya általa közöl az Ember számára, hogy földi útján biztonságot találjon. Éppen ezért, Jézus az Élet; mert, aki nem jut el az Atya Istennel való közösségre, annak nincs, és nem is lesz Élete.

Az Élet nem az, amit a Világ annak tart. A Világ által értelmezett élet csak egy ábránd, egy képzelet, egy illúzió, melyet dédelgetünk, anélkül, hogy értenénk, hogy mire gondolunk. Ráadásul, az Életről mindegyikünk mást vall. Pedig, az Élet nem vallás kérdése, hanem maga az Istenben való létezés, mely öröktől fogva, örökkévalósága a dimenzióktól és időtől független létállapotnak.

A teremtettségünk arra kapacitál bennünket, embereket, hogy önállóan, függetlenül, és szabadon állást foglaljunk Isten szándékáról. Elfogadni, megengedőn szolgálni, eszközévé képessé lenni szándékára. Vagy, elutasítva, elkötve magamat a bizonyostól, önállósulva a semmibe hullani. Mert az igazi magányosság az, amikor Istent utasítom el, vissza, szándékától függetlenítem magam. Amikor az anyag végességére cserélem a Végtelen Reményt. A megtartó erényt, a Lét esélyét, azt a méltóságot, melyről tudom, hogy rá méltatlan vagyok, mégis van Valaki, Aki méltatlanságomat felértékelni hajlandó, és készséges, mert van számára bennem olyan érték, amit én magam nem vagyok képes értékelni. Számára szerethető vagyok! Mennyei Atyám, azt hiszem, hogy ezért ragaszkodom Hozzád, és ezért akarom, hogy Jézus legyen a mesterem. Lelketek legyen ezért úrrá rajtam! Ámen