Gamáliel figyelmeztetése foglalkoztat

ApCsel 5,34-42 - Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, felállt a főtanácsban és rövid időre kiküldte az embereket. Azután beszédet intézett hozzájuk: ,,Izraelita férfiak, vigyázzatok magatokra, mit tesztek ezekkel az emberekkel! Mert a közelmúltban fellépett Teudás, azt mondta önmagáról, hogy ő nagy valaki, és szám szerint mintegy négyszáz férfi csatlakozott hozzá. Őt megölték, azokat pedig, akik hittek neki, mind szétszórták és semmivé lettek. Őutána az összeírás napjaiban fellépett Galileai Júdás, és magához csábította a népet. Ő is elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták. Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.’’ Igazat adtak neki. Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.

Zs 26 - Dávidtól. Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől kellene félnem? Az Úr oltalmazza életemet: kitől kellene remegnem? Ha közelednek felém a gonoszok, hogy egyék húsomat, ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak meg és elesnek. Ha táborok kelnek is ellenem, nem ijed meg szívem; Ha harc támad is ellenem, akkor is reménykedem. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hadd lakjam az Úr házában életemnek minden napján, hadd lássam az Úr pompáját, hadd látogassam templomát. Mert ő elrejt hajlékában a veszedelem idején, elbújtat sátra rejtekében, kősziklára emel fel engem. Így fölemeli fejemet ellenségeim fölé, akik körülvesznek. Én pedig diadalkiáltással áldozatot mutatok be hajlékában, éneklek és zsoltárt zengek az Úrnak. Halld meg, Uram, szózatomat, amellyel hozzád kiáltok, könyörülj rajtam és hallgass meg engem! Rólad mondja a szívem: ,,Téged keres tekintetem!’’ A te arcodat keresem, Uram! Ne fordítsd el tőlem arcodat, ne fordulj el haragodban szolgádtól, te vagy segítőm; Ne hagyj el és ne vess meg engem, üdvözítő Istenem! Hisz atyám és anyám is elhagyott, de az Úr fölkarolt engem. Mutasd meg nekem, Uram, utadat, és vezess engem a helyes ösvényre ellenségeim miatt. Ne adj át ellenségeim akaratának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, akik erőszakot lihegnek. Hiszem, hogy meglátom az Úr javait az élők földjén. Remélj az Úrban, légy férfias, bátor legyen szíved, és bízzál az Úrban!

Jn 6,1-15 - Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: ,,Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?’’ Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.’’ A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: ,,Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?’’ Jézus erre azt mondta: ,,Telepítsétek le az embereket!’’ Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: ,,Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!’’ Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: ,,Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!’’ Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Gamáliel figyelmeztetése foglalkoztat. De, különös összefüggésekben. Ő arról beszél, akiktől félrevezetni engedjük magunkat. Én pedig arra gondolok e szavak kapcsán, akiket félreértelmezünk, csak azért, mert ők szentekké lettek. Mit használnak ők nekem, ha általuk magamat igazolom, de engem nem vezetnek el Krisztushoz!? A tanúságuk, úgy gondolom, hogy nem az, amit meghallok, és amit jólesik hallanom tőlük. Sokkal inkább az kéne, hogy legyen, a figyelmemet kiérdemlő, hogy megtalálták, ráismertek arra a személyes szerepükre, amire Jézusban, az Isten fiában számukra akart megmutatni Isten. A rész az egészben, ez mindegyikünk jelenben valóságának a jelentősége, szerepe, úgy gondolom. Képessé tenni magam arra, hogy az a rész legyek, amire szánt engem az Isten! És ne akarjak más helyére alkalmassá lenni! Olyan dologra megfelelni, ami számomra csábító, tetszetős, kihívás, és talán érdemekkel kecsegtető. Szándékosan nem hozok fel példát, mert nem akarok senkit sem megvezetni. Azt mindenkinek magának kell tudnia, hogy számára mi, és kiben mi lehet az, ami félrevezeti őt!

Tegnap egy tanításban Jézus áldozatát, és a magunk áldozati kapcsolatáról volt szó. Feltettem a végén azt a tolakodó és szándékom szerint elgondolkodtatásra szánt kérdést, hogy vajon arra szól keresztségünk, hogy áldozatokká legyünk? A kérdés elutasítása volt a válasz egységesen! Meg sem próbálták a jelenlévők magukra értelmezni. Mintha féltek volna ettől a kérdésfelvetéstől. Annak ellenére, hogy az előadásban elhangzott, hogy Jézus áldozata kiegészítésre vár, ahogy Pál apostol mondja: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” [Kol 1,24]

Könnyelműen azonosítjuk a szenvedést az áldozat kifejezésével. Pedig, az áldozat az értelmes és tudatos szenvedés, szerintem. Míg a szenvedés az, ami elkerülhetetlen, mégis tiltakozunk ellene, félünk tőle, irtózunk tőle, és nem akarjuk elfogadni, felvállalni, mindaddig, míg nem vagyunk képesek áldozatként viselni, hordozni. A szenvedés része ennek az életnek, nem válik kárára az embernek, és még hasznára is válhat. De, mennyire vagyunk hajlandók tudatosan vállalni az áldozat szerepét? Egyáltalán, képesek, vagy hajlandók vagyunk a szenvedést definiálni a magunk helyzetében, hogy azt aztán áldozattá generáljuk, és beleoltsuk Krisztus áldozatába? Én véleményem az, hogy akkor, amikor kénytelenek vagyunk egy szenvedést megélni, csak utólag, és büszkeséggel, melldöngetéssel kiáltjuk ki áldozatnak, mint a magunk sikertörténetének részét: ’én büszke vagyok magamra, mert lám, áldozatot hoztam’! Jézus áldozata nem ilyen! Már előbb szenvedte meg, gyötörte meg, és e gyötrődésében lett képes felajánlani az Atyának a szándékára. Nem vagyok biztos abban, hogy Ő, emberként képessé lehetett átlátni teljes mélységében és teljes keresztmetszetében, hogy Isten mire szánja oda az áldozatát! Mert akkor, amikor emberként szenvedett, valószínűleg nem volt képes ilyen módon a szenvedés mögé látni. Egyet azonban biztos látott. Azt, hogy az Atya ezt kéri tőle. Úgy, mint a Fiútól, Akinek szenvedése csak töredéke lehet az Atya szenvedésének, melyet a teljes megaláztatásában elvisel, de azért, hogy az Embert az Életre elvezesse! Mert Isten szándéka az örök élet, a lelkekkel közösségben, melyet az Emberbe oltott bele, hogy az Ember által lehessen életképessé, Életrevalóvá!

Messze jutottam el a mai olvasmánytól. De Krisztus csodáit én arra valónak tartom, a magam számára, hogy engem Ő elvezetni képes lehessen az Atyához! Amire vágyom, amit akarok, és sokszor talán túl görcsösen is. Jöjj, Lélek, Szentlélek, és általad lehessek könnyedebb, lelkesebb, és habosabb, hogy ne az én izzadtságom érződjön ki hitemből, hanem az Atya túláradó szeretete! Ámen