Az Egykor és a Most

Ter 1,20 - 2,4a - Azt mondta ezután Isten: „Hozzanak elő a vizek csúszó-mászó élőlényeket, és szárnyaljon szárnyas a föld felett, az ég boltozata alatt!” Megteremtette tehát Isten a nagy tengeri szörnyetegeket, és mindazt az élő és nyüzsgő lényt, amelyet a vizek előhoztak, faja szerint, és minden szárnyast, faja szerint. És látta Isten, hogy jó. És megáldotta őket Isten: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a tenger vizeit, és sokasodjék a szárnyas a földön!” És lett este és reggel: az ötödik nap. Azt mondta ezután Isten: „Hozzon elő a föld élőlényt, faja szerint: lábasjószágot, csúszó-mászót és szárazföldi vadat, faja szerint.” Úgy is lett. Megalkotta tehát Isten a szárazföld vadjait, fajuk szerint, a lábasjószágokat, fajuk szerint, és a föld minden csúszó-mászóját, faja szerint. És látta Isten, hogy jó. Majd azt mondta Isten: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!” Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!” Majd azt mondta Isten: „Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!” Úgy is lett. És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap. Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett az Isten. Ez volt az ég és föld története a teremtésükben. Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet.

Zs 8 - A karvezetőnek. A „Szőlőprések” dallama szerint. Dávid zsoltára. Uram, mi Urunk, Milyen csodálatos neved szerte a világon! Hisz az egeknél fenségesebb dicsőséged. Kisdedek és csecsemők szájával hirdetteted dicséretedet ellenségeid előtt, hogy tönkretedd az ellenséget s a bosszúra kelőt. Hiszen ha nézem az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket alkottál, mi az ember, hogy figyelemre méltatod, és mi az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, és kezed művei fölé állítottad.Lába alá vetettél mindent: minden juhot és marhát, és hozzá a mezei vadakat, az ég madarait s a tengeri halat, mindazt, ami a tenger ösvényein jár. Uram, mi Urunk, milyen csodálatos neved szerte a világon!

Mk 7,1-13 - Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. Mert a farizeusok és általában a zsidók, hacsak kezüket gyakran nem mossák, nem esznek, követve a régiek hagyományait. Ha a piacról jönnek, nem esznek, amíg meg nem fürdenek; és sok egyéb dolog van, amit hagyományaik szerint meg kell tartaniuk: a poharak és korsók, a rézedények és ágyak mosását. Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” Ő ezt felelte nekik: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak” [Iz 29,13]. Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.” Majd így folytatta: „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok. Mózes ugyanis azt mondta: „Tiszteld atyádat és anyádat”; és: „Aki atyját vagy anyját gyalázza, haljon meg” [Kiv 20,12; 21,17]. Ti pedig azt mondjátok: „Ha az ember azt mondja apjának vagy anyjának: korbán, azaz fogadalmi ajándék az, ami tőlem neked járna”, azon túl már nem engeditek, hogy valamit tegyen az apjáért vagy anyjáért, s így érvénytelenítitek Isten szavát a ti hagyományotok kedvéért, melyet csináltatok; és sok más effélét cselekszetek.”

Az Egykor és a Most között, vajon van különbség? Vagy, már annyi idő eltelt, a kettő között, hogy akár lehet párhuzam is közöttük? Hiszen azt el kell ismernünk, és le is rögzíthetjük, hogy az emberiség történelmi fejlődése ciklikus, éppen ezért ismétlődik, és újra, meg újra felfedezhetők benne azonosságok, hasonlatosságok. Persze, ha az idő megengedi azt, hogy ez a ciklikusság bekövetkezhessen. Mert én azt állítom, hogy csak azon múlik az, hogy valami megismétlődik az emberiség történetében, hogy milyen időintervallumban szemléljük, illetve, vizsgáljuk az eseményeket. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy egyén fejlődése is ciklikusan ismétli önmagát. Tehát, a természet éves forgásában megjelenő négy évszak, ahogy ciklikus, ismétlődő, úgy van ez az emberiség történetében is. A különbség annyi, hogy az egyik évben történő ciklikusság szerint változik, míg az emberiség története évszázados, talán évezredes ciklusokkal. Ami akkora távlat, hogy még sokan, általában fel sem figyelnek. Hiszen az emberöltők sorát foglalja magába egy ciklus. Ugyanakkor, azt már tudjuk, hogy kultúrák jönnek, és elmúlnak, olyan távlatokba tűnnek, hogy már csak sejtésünk van az adott kultúra minőségéről, értékéről.

Minderről ma, miért elmélkedek, gondolkodom? Tulajdonképpen azért, amiért én sok mindenben látok párhuzamot Jézus kora és a mai kor vallásossága között. A zsidóság akkori hanyatlása és a kereszténység mai hanyatlása között. A civilizáció bizonyos szintjén elkerülhetetlennek látszik a lelki értékvesztés. Pontosan azért, mert a fejlődés értelmezése számunkra, a világi lét vonatkozásában nyer értelmet, és nem a transzcendens vonatkozásában. Vagyis, nem lelki értelemben értelmezett a fejlődés, társadalmi szinten! Abben nem érdekelt egy olyan társadalom, mely számára a kézzel fogható és a világ értékítélete szempontjából minősíthető a fejlődés. Statisztikákkal, számokkal és eredményekkel bizonyíthatók az embernek önmagának. Amíg én magam akarom a magam eredményességét regisztrálni, rögzíteni, vagyis a magam biztonságát a magam bizonyosságával, bizonyításával akarom megteremteni, addig e világi a fejlődés és az ember érdekérvényesítése. Nem pedig arra a bizonyos örökérvényűségére irányul, melyet Krisztus tanításából, reménységből és hitből kellene felépítenie, kimunkálnia az egyénnek, a személynek, és közkinccsé tenni!

Bizony, ma az emberi fejlődés a személyiségfejlődés és az öncélúság irányában halad, kiábrándultan közösségből és közösségi létből! De miért? Mert egymás farkasaivá lettünk, vagyis nem a szeretet hatalmát szolgáljuk, hanem az önérvényesülést. Senki sem jó, csak én vagyok a jó – mindenki az ellenségem, mindenki engem akar megvenni. Nincs már, mit adnánk egymásnak, de mindent követelünk magunknak. Ez a civilizációnk fejletsége! De, hol vannak a keresztények, akik a Krisztus követői? Hát, bizony, felolvadtak ebben a tégelyben, melybe önként és dalolva ugrottak fejest, ugrottunk fejest. Mi mind ezek közé tartozunk, akiket Jézus farizeusokként tisztelt a maga korában. Bizony mi mind farizeusok vagyunk, azok lettünk, intézményesített vallásos emberekként. Ha nem így volna, akkor a világ gyűlölne, kivetne magából, vagy, lennének követőink. Ezzel szemben, akik követnének, de nem bíznak már bennünk, inkább alapítanak új egyházakat. És jön, erőnek erejével nyomul az Iszlám, a hindu vallás, a muzulmán vallás. És tudják, miért van ez a felfordulás? Mert minden vallás a maga hazájában már leértékelődött, mert elértéktelenítették azok, akik a maguk vallásának tekintették eddig. Mindenki keresi magának a missziós területet, mert, egyrészt úgy gondolkodnak, hogy máshol van keresni valójuk, ahol a maguk vallásában megfeneklettek már az emberek. Másrészről, vannak olyan fanatikus vallásos emberek, akik azt hiszik, hogy nekik másokat kell megtéríteniük. Jézus egyszer sem mondta azt, hogy térítsetek meg, de azt mondta, hogy térjetek meg! És azt is mondta, hogy menjetek el a világ végére is, és mindenkinek mondjátok el, mi a ti örömötök! A tanúságtétel nem térítés!

Akinek szüksége van a ti örömötökre, arra rá száll Isten békéje, de akinek nincs rá szüksége, onnan sürgősen menjetek tovább, vissza se nézzetek, felejtsétek is el őket!

Bátorkodom Pállal is vitába szállni: Jézus nem üresítette ki önmagát, az Istennel való egyenlőségét nem állítanám, hogy olyan dolognak tartotta volna, amelyhez ne kellene ragaszkodnia (Fi 2,5-7). Én úgy gondolom, hogy igenis ragaszkodott, amennyiben minden elképzelhető emberi életet, ami az Isten Igazságában elképzelhető volt, és beleférhet, bele élte három évbe! Mintát adott minden ember számára ahhoz, hogy minden ember, a maga személyiségét kimunkálhassa Isten dicsőségére, és a Vele való közösségre szánva!

De én, a keresztény, így fogadom el Őt, a Krisztust? Az embertől – tőlem is - elfogadott, vállalt szenvedését; értem való halálát; és nekem bemutatott feltámadását? Vagy, talán én vagyok az, aki kiüresítem Őt, mert nem tulajdonítok nagy jelentőséget mindennek. Annyira nem, hogy képtelen vagyok megváltozni, elszakadni a világnak kiszolgáltatottságomtól, ahelyett, hogy Isten szolgálatát vállaljam, Krisztus mintája alapján?!

Vádolom magam, bűnösnek vallom magam, vagy felmentem magam? Ha felmentem magam, nem vagyok keresztény! De ha bűnösnek vallom magam, Isten előtt, akkor megvallom, hogy vágyakozom a Vele való kiengesztelődésre.

Csak vágyakozással tudok csatlakozni Pál szavaihoz, mert e világ emberei között forgolódom, és nem élem meg a Vele való feltámadás, a megtérés örömét. Pedig óhajtom, vágyom, és szenvedem, hogy nem vagyok képes azt élni, amire Krisztus hív meg engem! Erre a részre utalok most: „Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk.” [Ef 2,3-10]

Reményemben tarts meg engem Istenem, hogy egyszer, amikor annak ideje eljön, eljuthatok arra a lelki érettségre, amikor örömömben, a Te örömöddel egyek lehetünk! Ámen