A hallható és halhatatlan Isten

Zsid 12,1-4 - Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát. Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül [Zsolt 110,1]. Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, - hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban.

Zs 21 - A karvezetőnek. A „Szarvastehén hajnalban” dallama szerint. Dávid zsoltára. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Távol van szabadulásomtól hangos jajveszékelésem. Én Istenem, kiáltok nappal, de te nem hallgatsz meg, és éjjel is, de nyugtot nem találok. Pedig te szent vagy és Izrael dicsérete között laksz. Benned bíztak atyáink, bíztak, és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megszabadultak, benned bíztak és meg nem szégyenültek. Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népnek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem, félrehúzza ajkát, fejét csóválgatja: „Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedvét leli benne.” Hiszen te vagy, aki kihoztál engem anyám méhéből, te vagy reménységem, anyám emlője óta. Rád voltam utalva anyám ölétől, anyám méhétől fogva te vagy az Istenem. Ne légy távol tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítséget nyújtana. Körülvett engem sok tulok, Básán bikái körülfogtak engem. Kitátották felém szájukat, mint ragadozó és ordító oroszlán. Szétfolytam, miként a víz, minden csontom kificamodott, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába. Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek. De te, Uram, ne légy távol tőlem, én erősségem siess segítségemre! Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, egyetlenemet a kutyák karmából! Ments meg az oroszlán torkából, engem, a megalázottat, a bölény szarvától! Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek: Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt, Jákob minden utóda, magasztaljátok őt! Félje őt Izrael minden utóda, Mert ő nem veti meg, és nem nézi le a szegény nyomorúságát, nem fordítja el tőle tekintetét, és meghallgatja, amikor hozzá kiált. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben; amit fogadtam, teljesítem azok előtt, akik félik őt. Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt: „Éledjen fel szívük mindörökre!” Észbe kap és megtér az Úrhoz a föld minden határa, és leborul színe előtt a nemzetek valamennyi családja. Mert az Úré a királyi hatalom, és ő uralkodik a nemzeteken. Csak őt imádják mind, akik a földben alszanak; leborulnak előtte mindazok, akik a porba leszállnak. Neki él majd a lelkem, Neki szolgálnak majd utódaim. Az Úrról beszélnek az eljövendő nemzedéknek, az ő igazságát fogják hirdetni a születendő népnek: „Így cselekedett az Úr!”

Mk 5,21-43 - Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: „Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” - ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” - A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

A hallható és halhatatlan Isten. Látni még nem látom, de érezni, képessé teszem magam, mert akarom, hogy érzékeljem Azt, Aki a Van. Aki nyújtja felém kezét. Akinek keze után kutakodom a légüres térben. Mert bízom benne, hogy felém nyúl keze, megmentésemre, szabadulásomra, megváltásomra. Nincs esélyem, de értelme, és alkalmam sem rá, hogy másra bízzam életemet! Már volt időm tapasztalásra, alkalomra; időm és terem rá, hogy eljuthassak erre a meggyőződésre: nincs más, csak az az Isten, akit Krisztus közvetít ki a számomra. Sok fiatal kezdi most ott, hogy idegen istenekben próbál hinni. De, mert az Igaz Istenbe vetett hitét nem találja. Mert mi, elbizonytalanítottuk őket abban, hogy hinni tudjanak Benne! Ez az oka annak, hogy a fiatalok idegen istenekben keresik azt, Aki az Egyetlen Isten. Nem csodálkozhatunk. Fogadjuk el végre, hogy ez a mi bűnünk. Hiszen azoktól kapnak bármit, még a hiányukat is, akik előttük járnak! Azt mondhatjuk, hogy ezt nem értjük, mert mi azt hittük, hogy a legjobbat és a legjobban tesszük. De pontosan ezért jut el ide a világ, mert mi magunkban hiszünk. És ezt vagyunk képesek csak átadni a fiatalok számára is, hogy magadban higgyél, senki másban. Miközben keresi mindegyikünk azt, akibe kapaszkodhatna. Rajtunk kívül van a biztonságunk, és bizonyosságunk, ezt mélyen, tudat alatt tudjuk, de nem merjük bevallani magunknak sem! Sőt, elhitetni próbáljuk egymással is. És mert látjuk, hogy hiszünk egymásnak, azt hisszük, hogy igazunk van.

Az ember együgyűségéből fakad a bűne! Csak senki ne merje azt mondani nekünk, hogy bűnösök vagyunk mi mind! Persze, Pál apostol mondhatja, hiszen Ő kétezer éve ezt kijelentette, s valljuk is, csak nem hisszük el neki. Mert magunknak hiszünk.

Kinevetem magam! Mert így és most – ebben a pillanatban - válik világossá, amit már a Teremtés könyve megírt, és amit ma is élünk: az ellenségeskedést. Amit szüntelen, csak és folyamatosan szítunk. Csak nehogy békesség jöjjön el, mert azt nem vagyunk képesek elviselni!

„Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” [Ter 3,15] Mi magunk vagyunk a gonosz és az asszony ivadéka is! Felismerhetjük magunkban az állandóan viselt hadjáratot a kettős énünk között.

Jézus által meghirdetett szeretet, megtörni képes egyedül az ellenségeskedést! Éppen ezért nem merünk, de nem is akarunk Hozzá nyúlni. Mert abban a pillanatban egzisztenciális hatalmunk sérül, szertefoszlik, felülkerekedik rajtunk valami olyan, ami megalázhat bennünket. Hát akkor, nehogy már alázatossá váljak! Enyém legyen a hatalom, én vagyok az Ember! Cinikus énünk fontosabb, mint az, Akit lehetne tisztelni is.

Éppen ezért valljuk az Egy Istent, ki három személyű, és Aki Krisztusban lépet színre! De hinni, rábízni magamat, átengedni hatalmamat önmagam fölött Neki, azt ne! Beszélünk ilyen dolgokról. De ez a pedagógiánk: amíg beszélünk róla, addig elhihetjük, elhitethetjük magunkkal, hogy akkor azt is éljük. Becsapjuk, és félrevezetjük önmagunkat! Míg sírva nem fakadunk, és rá nem lépünk a beismerés, a bűnbánat útjára, mely elvezethet bennünket a megtérők ösvényére. Engedem, akarom, vezess el arra az ösvényre Istenem! Ámen