Éppen aktuális
ApCsel 22,3-16 - Ő pedig így szólt: „Zsidó ember vagyok, a cilíciai Tarzusban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál. Az atyák törvényének szigorúsága szerint nyertem oktatást, a törvény buzgó követője voltam, amint ti is azok vagytok ma mindnyájan. Ezt az utat pedig halálra üldöztem, megkötöztem és őrizetbe adtam férfiakat és nőket. Ezt a főpap és a vének mind tanúsítják rólam. Kaptam tőlük leveleket is, úgy mentem el Damaszkuszba a testvérekhez, hogy az ottaniakat is megkötözve Jeruzsálembe hozzam, hogy megbüntessék őket. Történt azonban, hogy útközben, amikor Damaszkuszhoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből. Leestem a földre, és szózatot hallottam, amely azt mondta nekem: „Saul, Saul miért üldözöl engem?” Én pedig így feleltem: „Uram, ki vagy?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl.” Akik velem voltak, látták ugyan a világosságot, de nem hallották annak szavát, aki velem beszélt. Erre én megkérdeztem: „Mit tegyek, Uram?” Az Úr pedig azt mondta nekem: „Kelj fel, és menj Damaszkuszba. Ott megmondják majd neked mindazt, amit tenned kell.” Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézen fogva vezettek, s így értem Damaszkuszba. Egy bizonyos Ananiás nevű férfi, aki félte Istent a törvény szerint, s akiről az ott lakó zsidók mind jó véleménnyel vannak, felkeresett, és mellém állva azt mondta nekem: „Saul testvér, láss!” Abban a pillanatban megláttam őt. Ő pedig így folytatta: „Atyáink Istene előre kijelölt téged, hogy megismerd akaratát, meglásd az Igazat, és szavait a saját szájából halld. Tanúskodni fogsz mellette minden ember előtt azokról a dolgokról, amiket láttál és hallottál. Most pedig miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, és hívd segítségül az Ő nevét!”
ApCsel 9,1-22 - Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre remegve és ámulva megkérdezte: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek?” Az Úr azt válaszolta neki: „Kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit. Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: „Ananiás!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” De az Úr azt mondta neki: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: „Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, azután ételt vett magához és megerősödött. Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: „Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?” Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és tanúságot tett Krisztusról.
Zs 116 - ALLELUJA! Dicsérjétek az Urat minden népek, dicsérjétek őt minden nemzetek! Mert megerősíttetett mirajtunk az ő irgalma, és jósága örökre megmarad!
Mk 16,15-18 - Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.”
Éppen aktuális! Egy kurzuson veszek részt, ahol erre a hétre feladatom, hogy belehelyezkedjek az egyház evangelizálásról szóló tanításába. Pál apostol példája alkalmas rá, hogy erről elmélkedjek.
Ezt olvasom: „Isten igéjének hirdetése a keresztény megtérésre irányul, azaz Krisztusnak és az ő Evangéliumának teljes és őszinte befogadására a hit által.” (Redemptoris missio 46.).
(Redemptori missio – II. János Pál pápa, A missziós küldetésről szóló buzdítása) Igen, én is így vallom. Hiszem. A hit által, az egész életemnek a folyamatos megtérésre kell alapulnia. Ami számomra azt jelenti, hogy újra, meg újra rádöbbenni, ami felfedezhető számomra az Igazságból, mely a folyamatos, Istennel, Krisztussal dialógusban válhat felismerhetővé számomra Isten misztériumából. Ugyanakkor azt is vallom, hogy a hirdetést annak is meg kell hallania aki, hirdeti. Vissza kell szálljon arra is a szó, aki kimondja. Ha nem, akkor mit sem ér a kimondott szó! Akkor csak saját hangját akarja hallani, és nem azt a hangot, aki belőle szólni akar. Ilyen módon, úgy gondolom, hogy a hit szolgái között legsúlyosabb nehézség a hit képesség hiánya! Nem is a lanyhaság. Kaptam egy összefoglalást arról, hogy mit tanít egyházunk az evangelizálásról. Úgy gondolom nagyon fontos az, hogy az egyház tanításához kialakuljon a magam viszonya, abból az alapállásomból, hogy Krisztussal vállalok közösséget. Tudatos és elkötelezett keresztény életet. Ha ez nincs bennem, akkor az egyházhoz tartozásom nem több, mint törvénytisztelet. Már pedig azt mondja a Szentírás, a törvény annak való, akiben nincs meg Krisztus szent szeretete. Ugyanis a becsület, a szeretet szentsége minden törvény felett álló. Aki krisztusi ember, annak törvény felett kell állnia. (Abban az értelemben, hogy magával szemben a követelmény sokkal szigorúbb, mint a törvénynek a megfelelés!) Különben nem képes a hit által megtenni azt, amire rendelte Isten. Márpedig, rendeltetésünk van Istentől. Isten teremtményeként, Isten saját szándékára teremtett vagyok.
A Redemptoris missio 90. -ben ezt olvasom: „Minden hívő meghívást kapott az életszentségre és az igehirdetésre.” Én úgy gondolom, hogy az igehirdetésre való meghívás, az következménye az életszentségnek. Mert az is benne van ebben a tanításban, hogy „A missziós szentséghez vezető út az Egyház lelkisége.” Vagyis, ha én nem élem meg az életszentséget, alkalmatlan vagyok igehirdetésre. Igen, a Szentlélek az, aki kell, hogy működjön az egyházban, úgy is, mint az emberben. Ahogy az emberben, úgy is, mint az egyházban. Ha az emberben nem működik a Szentlélek ereje, akkor nem működik az egyházban sem! Hiszem, hogy az egyházat emberek alkotják, az egyház teremtménye Istennek, ugyanúgy, mint az ember. Emberekből, és az emberek számára teremtette egyházát Isten, amelyet megszentelni akar a Szentlélek ereje által. Egyenként, mindannyiunkon keresztül! Ha mi emberek, ezt a szentséget nem veszünk magunkra, nem tudatosítjuk magunkban, nem sajátítjuk el magunkban – ezt a szentséget nem az Egyház szolgáltatja ki, ezt nekem magamnak kell magamra vonni, bele ágyazódni -, ha nem élünk általa, vele, akkor az egyház szentsége sem működhet! Ebben a megszentelő kegyelemben vagyunk szabadok mindannyian!
Akkor, ha kijelentjük azt, hogy az egyház, mint intézmény, felelős az evangelizálásért, akkor nagy hibát követünk el. Ez a feltétel, ijesztő a számomra!
Ráadásul, ilyen módon, már törvénnyé válik az evangelizálás, és ha törvénnyé válik, akkor már nem a megszentelő kegyelem az, ami működik a szabad akaratú ember által, a szabad akaratú emberben, a szabad akaratú ember alázata és szelídsége által.
Nem olvashatjuk rá az emberekre a törvényt, a tanítást, azzal a szándékkal, hogy törvényükké legyen! Nekünk dolgunk nem a törvénykezés, hanem az evangelizálás, az örömhír hirdetése, terjesztése. Az örömhírről tanúságot tenni, az örömhírben élni, és az örömhírt hirdetni a keresztény mentalítás, mely senkire sem kötelező, de mindenki számára ajándék, lehetőség!
Úgy kezdődik a RM 90., hogy „Minden missziós meghívás természeténél fogva a szentségre való meghívásból ered.” Feltételezi e kijelentés, hogy az egyházat lelki emberek alkotják! Vagyis feltételem az, hogy, ha kereszténynek vallom magam, akkor már nem a világnak élek, hanem Krisztusnak! Ez nem dogma, nem egyháztan, és nem is katekézis! Ez a hitem kell legyen, vagyis: egészen személyes kifejeződésem, megnyilvánulásom, kipárolgásom. Élethez való viszonyom, amikor már nem kiszolgálom a világot, hanem szolgálom!
A keresztény ember küldetése a szolgálat. Mégpedig Isten ügyének szolgálata, Krisztus tanításával közösségben, a Szentlélek által, a világban!
Formálj engem Istenem tanításod, kinyilatkoztatásod által! Alakulni vágyom! Neked tetszővé lenni vágyom! Olyan akarok lenni, akinek Te elgondoltál, Akire Neked szükséged van általam és velem! Ámen
