Az odaszentelt élet

Zsid 9,2-3.11-14 - hiszen felállították a sátrat, az elsőt, amelyben lámpás, asztal és kitett kenyerek voltak; ezt nevezik szentélynek. A második kárpit mögött pedig az a sátor van, amelyet szentek szentjének neveznek.

Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva [Szám 19,9.17] a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!

Zs 46 - A karvezetőnek. Kóré fiainak zsoltára. Tapsoljatok mindnyájan, nemzetek, örvendezzetek Istennek ujjongó szóval, mert az Úr felséges, rettenetes, hatalmas királya ő az egész földnek. Alánk vetette a népeket, lábunk alá a nemzeteket. Kiszemelte nekünk örökségünket, Jákob ékességét, melyben kedvét leli. Ujjongás közepette felvonul az Isten, harsonazengés között az Úr. Zengjetek Istennek, zsoltárt zengjetek, zengjetek királyunknak, zengedezzetek. Mert Isten az egész föld királya, zengjetek bölcsességgel. Isten uralkodik a nemzeteken, s ül szent trónusán az Isten. Egybegyűlnek a népek fejedelmei Ábrahám Istenének népével, mert az Istené a föld pajzsa: s igen fenséges ő.

Mk 3,20-21 - Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: „Megháborodott.”

Az odaszentelt élet, az emberek szemében oktalanság, bolondság. Lehet. Meglehet. De attól még az! Mert kinek kell, hogy az ember megfeleljen, Istenek, vagy embernek?

Ha az olvasmányt nem a szentek szemével olvasom, akkor, ugyan, minek tűnket a Zsidókhoz írt levél 9,11-14 gondolatmenete? Krisztus vére, szeplőtelen áldozat Istennek, „hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!”

Itt, most, a hajnali elmélkedésemben, amikor egészen kipihenten, lecsendesülten, megtisztultan és letisztultan, kiüresedve, és megengedve a maga számára, hogy egészen Isten jelenlétébe vonhasson engem, bizony megdöbbenek azon, hogy mi közöm van e szavakhoz?

Krisztus áldozata mennyire bír engem Istennel közösségbe vonni, megtisztítani? Lelkiismeretemet őszintén elvonatkoztatni minden halott dologtól, és az élő és igaz Isten szolgálatára átengedni? – Vagyis: Jézus Krisztus áldozata mennyire az enyém, mennyire válik részemmé, javamra? – Még úgy is, hogy a világ azt mondja: „megháborodtam”!

Valóban, ha engedem, hogy kívülről, kívülállóként, függetlenedve szemléljem a világot, magamat, és Krisztust – Akiben az Isten jelenlétét fedezhetem fel -, ha döntést akarok hozni arról, hogy kivel tartsak, és Jézus mellett hozom meg döntésemet, nem csoda, ha a világ azt mondja, hogy ’ez megháborodott!’. Hiszen a világ számára Isten rendszere teljesen érthetetlen: logikája felfoghatatlan; érdeke, értéke felháborítóan ellentmondásos; meghívása nevetséges; üzenete érdektelen a világi ember számára.

A mai evangéliumban csak annyit olvashatunk, hogy rokonainak mi volt a véleménye Jézusról. De János evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait is, ami ezt a véleményt kiváltotta az Őt ismerőkből: »Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.« [Jn 10,11-18] Valóban, épp eszű ember, ráadásul hithű zsidó, ilyeneket nem mond! De én, a hithű keresztény, azt mondom: persze, hallom, Jézus ezt mondja. Na és, mi ebben a különös. Hallottam már, sokszor. Hát, persze, hogy Ő mondhat ilyeneket, hiszen Ő a Krisztus, az Isten fia! A megváltó, az idegen, akit ott látok és tisztelek a kereszten, mert értem áldozta magát. Ez teljesen természetes!

Természete számomra az, hogy egy ember feláldozza magát értem? - Ja persze, az Ő esetében természetes, hiszen Őt azért küldte a világba Isten, hogy engem megmentsen! Ijesztő hallani magamat, ezt a valláskárosult embert!

Meg kell ijednem magamtól, hogy bírjak Istentől segítséget kérni önmagam ellenében! „Szabadíts meg a gonosztól!”

Ahhoz az Istenhez fohászkodom így, aki a próféta szavain keresztül így szólít meg: „Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” [Iz 49,15]

Érdemesnek tartom a magamat arra, hogy a világ háborodottságra ítélése ellenében, ahhoz az Istenhez tartozzam inkább, Aki így szól hozzám? Aki vállalja és el is fogadja a szenvedést értem, és velem is? Aki számára fontos az én gyarló, semmire sem való, felfuvalkodott, és kibírhatatlan, érthetetlen életem?!

Képes vagyok a Vele, Istennel való közösségből rátekinteni a magam életére? Ha nem is értem, de éljem azt, amit kaptam Tőle! Ne a magamét, ne is magamnak. Ne is magamért.

Amit úgy is beidézhetek magam elé: hogy aki vagyok, mennyire vagyok az Övé? Képessé lenni rá, ahogy Jézus is emberként képessé tette magát rá, hogy emberségét Istenben – az Atyában - élje meg! Segíts engem Istenem, Jézus Krisztus által és Vele közösségben! Ámen