Bárcsak te is felismernéd
Jel 5,1-10 - A trónon ülő jobbjában láttam egy belül és kívül teleírt könyvet, amely hét pecséttel volt lepecsételve [Iz 6,1; 29,11; Ez 2,9-10]. Láttam egy erős angyalt, aki hangosan hirdette: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje annak pecsétjeit?” És senki sem volt képes arra, hogy felnyissa a könyvet, vagy abba beletekintsen, sem az égben, sem a földön, sem a föld alatt. Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak, hogy a könyvet felnyissa, vagy, hogy abba beletekintsen. Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: „Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja [Ter 49,9; Iz 11,10], hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét!” Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve [Iz 53,7]. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme [Zak 4,10]. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet [Iz 6,1]. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt; mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott [Zsolt 33,3]: „Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a föld felett!”
Zs 149 - ALLELUJA! Énekeljetek az Úrnak új éneket, zengjen a szentek gyülekezetében dicsérete! Örvendezzék Izrael az ő alkotójának, Sion fiai ujjongjanak királyuknak! Dicsőítsék nevét körtánccal, dobbal és lanttal zengjenek neki! Mert az Úr kedveli népét, diadalra juttatja az alázatosakat. Ujjongnak majd a szentek dicsőségben, és örvendeznek fekvőhelyükön. Szájukban Isten magasztalása lesz, és kétélű kard a kezükben, hogy bosszút álljanak a nemzeteken megfenyítik a népeket, láncra verik királyaikat, vasbilincsbe nagyjaikat, és végrehajtják rajtuk a megírt ítéletet: Dicsősége lesz ez minden szentjének! ALLELUJA!
Lk 19,41-44 - Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”
„Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” – „Nagyon sírtam” – pontosabban sír a lelkem, mert megértettem most, e szavak értelmét! A lelkem sír, zokog, és sajog! Mert rá kellett jönnöm, hogy e szavak jelentését a lelki szemeimmel kell érzékelnem, látnom, és nem a világlátásommal, materiális érzékelésemmel kell érzékelnem! Mert amiről itt szó van, az nem fizikai történésről szól, hanem a lelkiekről: kik az ellenségeim? Hát azok, akik nem a testet, hanem a lelket képesek kitiporni az emberből! És ez az, amit ma tapasztalhatok! Mert sivár lett Európa, a civilizált világ! Elvesztettük lelkiismeretünket, lelki látásunkat! Jellegtelen, jelentéktelen és jeltelen lett e nemzedék! Már nem hiszünk természetfölöttiségünkben, a megölt bárány számunkra már nem áldozat! A kereszténység már nem az, amiről a biblia így beszél! Már nem is értjük Isten szavainak jelentését. Magyarázzuk, de nem értjük!
„Most azonban el van rejtve a szemed elől.” – Ez a figyelmeztetés! Ez az a gondolat, amire fel kell kapnom a fejem: mit mondasz? „Most” – hallom! És mélyen belém vág ez a szó, no meg: Nem veszed észre, hogy mire nem figyeltél eddig? Mit nem vettél észre? Mit értettél félre? Mit hagytál, hogy félre értsél?
„ … ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől” – Bárcsak értenénk e szavakat, e szavak súlyát! Mert hol az a keresztény lelkület, mely igényli a szakralitást, a természetfeletti jelentést kutatja, mert érzékelni akarja, és megragadni. Csak azért, mert szükségét érzi, szomjúhozza, éhezi azt a közeget, melyhez tartozónak érzi magát?! Melyhez tartozni akar, mert nem a világgal akar rokonságra lelni! Mert értem, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, és egyet is értek ezzel! - Nincs, kihűlt, elfogyott! Legalább is olyan mértékben nincs jelen a világunkban ez a lelkület, ami képes lehetne hatni a világra. Befolyásolni, eltéríteni attól a téves irányától, amerre rohan, eszét vesztetten. Mert a mai világ egy olyan rohanó közeg, mely már fél megállni és csendet elviselni, melyben megszólalni képes lehet a Lélek, mely benne kapkod levegő után, de már nem juthat hozzá. Mert az ember, ez a sajnálatra méltó teremtmény, mint űzött vad félelemtől ziháltan csörtet, összetipor mindent, maga sem érti mi a baja. És nincs keresztény, aki észhez téríthetné, vagy figyelmeztethetné! Nincs! Ne merjem állítani az ellenkezőjét, mert akkor csak növelem felelősségemet!
„Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak” – de, mert már elveszítettük transzcendens látásunkat, a misztérium iránti érzékenységünket, már fel sem fogjuk, hogy eltiportak. Mert miben különbözik egy keresztény életformája, létállapota egy világi emberétől? Semmiben, hacsak annyiban nem, hogy a kötelező liturgiát megkísérli, kényszeredetten, kötelezvényként belepréselni az életébe. De már annak szakralitása nem fér bele. A szentségi ereje a keresztény liturgiának már elhalványult, már nem értjük. Ezért panaszkodik a liturgikus cselekmény okán a keresztény ember.
„… nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” – Én úgy gondolom, hogy a mai szentlecke utolsó idézetét hibásan fordították, de mert így szeretnénk hallani! A helyes fordítása ez lehet: „Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, hogy uralkodjanak a föld felett!” – Eltévedtünk: mert nem a föld felett uralkodunk, hanem a földön, Istenen akarunk uralkodni! Királyságunkat, papságunkat rosszul értjük! Nem Istent szolgáljuk, hanem a világot. Azt a világot, melynek fejedelme a sátán, a gonosz szellem! Nem ismertük fel, hogy látogatóban vagyunk ezen a földön, azért, hogy e földön végbe mehessen az üdvösség csodálatos terve, a megváltás műve!
Csupán három verssor a mai evangélium! De velős és kemény szavak, hogy akinek van füle hallja meg! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan szólnak a mai papság prédikációi. Ki veszi magára e szavak súlyát, és ki mer e szavak fényében alázatossá lenni!
Ugyan, és ez a gondolat most kap fényt bennem: mit jelenthet az, hogy Istent dicsőíteni? Mivel lehetek képes én, az ember Istent dicsőíteni? Mert szép és lelket bíborba, bársonyba öltöztető az, ha dicsőítő ima alkalmakat rendezünk, ahol énekszóval dicsőítjük az Istent. De valljuk meg, hogy ez nem több mint örömködés, magam számára szerzek, csikarok ki örömöt! Mert Isten dicsőítésére, dicsőségére nem elég ez! Isten nem ebben fog megdicsőülni, hanem abban, ha én, akit Ő kiválasztott, megjelölt, akibe bizalmát helyezi, én képes vagyok jellé lenni a világban! Más lenni, mint amilyen a világ! Ellenpontja a világnak! Abba a másik serpenyőbe át ugrok, és abban a serpenyőben lévő értékké tudok válni – ahogy tegnap hallottam, hogy a kapott kincsemet megsokszorozom -, olyan értékké növelem, hogy a mérleg nyelve átbillenjen. Isten szándéka váljon a világban – az én világomban – olyan értékké, amire oda figyel a világ, ami „divatossá”, követendővé válik a világ számára! Mert az ember boldogságra vágyakozik, és eredendően jóra való, jó szándékú, csak nincs aki bizonyosságot adna számára arról, hogy valójában mi lehet jó a számára. Látnom kell, hogy a tömegek az után mennek, amiben hinni tudnak. Abban akarnak hinni, amit jónak vélnek, amíg nem csalódnak benne! Mára azért fordult el a világunk a kereszténységtől, mert hiteltelenné tettük Krisztus tanítását. Mi bizonyítottuk be róla, hogy nem lehet követni, akiknek dolga az lett volna, hogy meggyőzzük a világot arról, hogy ez az egyedüli helyes út! Sürgősen lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk, bűnbánatot, és visszatérni a gyökerekhez, a szegény egyházhoz, a magunk szegénységéhez, hogy újra közösségre léphessünk Krisztussal!
Nem lehetünk képmutatók! Világosan kell beszélnünk arról, hogy Krisztus szavai elsősorban azokhoz, azoknak szól, akik Vele közösséget hajlandók alkotni, akik Neki elkötelezetteknek tartják magukat, és nem a világba próbál bekiabálni! Ha mi nem vesszük magunkra a szavait, csak úgy általánossággal értelmezzük, és magyarázzuk, akkor bizony mi azok vagyunk, akik a mínánkat eldugtuk, nehogy azt is elveszítsük, amink van. A helyett, hogy mernénk azt kockáztatni, annak reményében, hogy képesek lehetünk megsokszorozni, hiszen, azért bízta ránk a Királyunk, mert bízik bennem!
Mennyei Atya! Kérem a Te személyes kegyelmedet, áldásodat rám, szentelj meg, és újíts meg, Önmagadban, és Krisztusban a Szentlélek ereje által, hogy képes legyek én megváltozni, megtisztulni hitemben és emberségemben! Láttatni akarlak téged, és azt a tiszta szentségedet, mely megváltást akar minden embernek! Ámen
