A krisztusi közösség éltető ereje Isten irgalmassága.

Jób 9,1-12.14-16 - Felelt Jób, és így szólt: „Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben; ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni. Bölcs szívű ő és hatalmas erejű; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ő hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja őket haragjában; kimozdítja helyéből a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát; nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom; ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számon kér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: „Ezt miért teszed?” Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelnem kellene bírámat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavamra;

Zs 87 - Kóré fiainak éneke. Zsoltár. A karvezetőnek. A „Mahálát” szerint. Éneklésre. Uram, szabadításom Istene, éjjel-nappal hozzád kiáltok. Jusson színed elé imádságom, füledet hajtsd könyörgésemre. Mert fájdalommal van tele a lelkem és életem az alvilághoz közeledik. A sírba szállók közé soroltak engem, olyanná lettem, mint akinek nincsen segítsége. A holtak között van fekhelyem, mint a halálra sebzettek, akik a sírban alszanak, akikről nem emlékezel meg többé, és akiket kitéptek kezedből. Letettél engem a verem mélyére, a sötétségbe s a halál árnyékába. Rám nehezedett haragod, rám zúdítottad minden hullámodat. Eltávolítottad tőlem ismerőseimet, utálatossá tettél előttük; Fogoly vagyok és nincs menekvésem. Szemem elbágyad a gyötrelemtől. Uram, egész nap tehozzád kiáltok, feléd terjesztem kezemet: Vajon a holtakkal művelsz-e csodákat, és fölkelnek-e az árnyak, hogy dicsérjenek téged? Vajon hirdetik-e valaki a sírban irgalmasságodat és hűségedet az enyészet helyén? Vajon a sötétség helyén ismerik-e csodáidat és igazságodat a feledés földjén? Uram, én hozzád kiáltok, kora reggel eléd száll imádságom. Miért taszítasz el engem, Uram, miért rejted el tőlem arcodat? Szegény és halálos beteg vagyok ifjúkorom óta, a tőled való rettegés súlya nyom, bensőm összezavarodott. Átcsapott rajtam haragod és megrendítettek engem borzalmaid. Körülvesznek engem, mint a vizek, egész nap, mindenünnen körülvesznek. Eltávolítottad tőlem a barátokat és a közelállókat, csak a sötétség a társam.

Lk 9,57-62 - Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: „Követlek téged, bárhová mész!” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odujuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” Egy másiknak ezt mondta: „Kövess engem!” Az így felelt: „Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus ezt válaszolta neki: „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” Egy másik is szólt neki: „Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől!” Jézus azt felelte neki: „Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”

A krisztusi közösség éltető ereje Isten irgalmassága.

Vallom, hogy Jézus Krisztusban személyesült meg az Isten, lealacsonyítva önmagát, azért, hogy bennünket magához felemelhessen. A „bennünket”, ha minket jelent, és arra vágyakozunk is, hogy Istenhez felemeltessünk, e vágyunkhoz kell, hogy társuljon némi kultúra, életmód. Ha így van, akkor már mi, egymással közösségre is léptünk, akik bírják, igénylik, ezt az életmódot. Hiszen láthatatlanul, vagy éppen egymást megerősítve, lehetünk képesek azt az életmódot megvalósítani, ami vágyainkat igazolja, megerősíti, kifejezi.

Ebben a közösségben máris benne van az a krisztusi mentalitás, személyiség, aki mesteri példájával, tanításával, éppen hogy el szeretne vezetni az Atyához! Walter Kasper tanulmányát veszem elő, és idézem, akinek az Irgalmasságról írott könyve „győzte meg” Ferenc pápát is arról, hogy ez az idei év, az Irgalmasság Szentéve legyen. Azt állítja, hogy Jézus evangéliuma az Atya irgalmassága. „Jézus nem csak meghirdette az Atya irgalmasságának üzenetét, hanem ő maga meg is élte. Amit Jézus hirdetett, azt élte is.”

„Azon a szöveghelyeken, ahol Máté Isten tökéletességéről szól (5,48), Lukács Isten irgalmasságáról beszél (6,36). Így, Lukács számára az irgalmasság az isteni lényegnek a tökéletessége. Isten nem ítél el, hanem megbocsát”! Ezt a megbocsátó üzenetet hozza közénk Jézus, a tökéletes ember, aki jól tudja, hogy mi mind parányi töredékei, részei vagyunk csupán! Esendők, bűnösök, gyarlók, okoskodók, együgyűek, értetlenek, még azt sem értjük, mit ér számunkra Isten irgalmas szeretete! Ismer bennünket Jézus, a Krisztus! Éppen ezért nagyon jól tudja, hogy szükségünk van az Atya irgalmas szeretetére, mert nélküle nem boldogulhatunk, nem juthatunk el oda, ahova Ő, a tökéletes ember eljuthatott. Jézus, nem csupán úgy ismer bennünket, mint ember az embert, hanem úgy, mint akiket az Atya Neki adott, rá bízott.

Érthetem azt a fogalmat vajon, hogy Jézus úgy ismer engem, mint egy porszemet, de mely porszem csillaggá lehetek? És ebben sem különböznek az egyszerű emberektől a papok, a püspökök sem. Hiszen a felszentelő kegyelem nem a tökéletesítő kegyelem, csupán Isten szolgálatára való felkentség szövetségének a jele. Rajtuk keresztül akar részesíteni bennünket Isten valami olyan dologból, amire csak néhány embert választ ki magának. Akarom ezzel a kis kitérővel kifejezni, hogy papjaink is e közösség tagjai, egyenrangú tagjai (amit tudom, hogy nem szeretnek hallani), amiben nekik más feladatuk van, mint a többieknek.

Az Atya, minden egyes emberben egy esélyét teremtette meg annak, aki Isten részeként válhat Isten országának építő részévé! Ebben az építkezésben az Isten irgalmas szeretete a kötőszövet, a malter. Nélküle nem szilárdulhat meg az építmény, nem válhat hegyre épült várossá, erődítménnyé (l.: Mt 5,14), mely beragyog mindent, világosságot ad a sötétben lévőknek! Mert valami olyan biztonságot, bizonyosságot, békességet hirdet, amire mindannyian vágyakozunk. De a vágy nem elég! A vágyakozás a jóra, a szépre, a biztonságra, az a kegyelem, az az ajándék, mely, egyrészt képessé tesz rá, hogy ezt felfogjam, másrészt, amihez társulni kell annak a képességemnek, mely helyváltoztatásra, mozgásra, cselekvésre tesz képessé. Én vagyok az, aki megvalósíthatom azt a tervet, amit Jézus felvázolt, kinyilatkoztatott, lefektetett. Ebben a változó világban, ebben az anyagelvű világban, melyet behatárol a születés és a halál, és benne a szüntelen újjászületés esélyét nyújtja számomra! Érthetővé válhat számomra az érthetetlen, hogy megvalósulhasson mindannyiunk számára az, amit a megváltás szóval fejezünk ki, és ami hallhatatlanná teszi az embert!

Mert válhatok olyanná, lehetek az, aki örökül hagyok valamit abból, amit felismertem, amit felfedeztem, amire nekem adott Isten képességet, megszentelő kegyelmet, hogy többé, abban a dologban ne maradjon Ő titok a világ számára!

Emlékszem még a példabeszédre: „ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ‘Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.’ Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom. Jó a só; de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem a szemétdombra nem való, hanem hogy kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!« [Lk 14,28-35]

Isten mindent eltervezett, állítja jól. Majd elküldte hozzánk „főépítészét”, aki kiosztotta a tervlapokat, kiadta a munkát. „Pallérokat” is adott a munkához. Lehet azokat pásztorokként, apostolokként is nevezni. Teljesen mindegy. A lényeg az, hogy mindenki ott álljon, azon a helyen, ahova állítja Isten! Nehogy minduntalan arról fecsegjünk, hogy nekem most mi lenne a fontosabb, éppen mi az, ami szerintem a dolgom volna, mert a világ azt várja el tőlem. És eközben, Isten terve nem valósul meg, vagy éppen akadályozom, hogy megvalósulhasson! (Vagyis: nem teszem meg azt, amitől örökérvényűvé lehetnék az Isten terve szerint!) Talán, valójában nem is ismerem a tervet, mert nem a tervismertetéssel foglalkozik az, akinek a dolga az volna, hanem valami olyannal, ami a saját agyréme, agymenése. Lehet, hogy éppen újabb munkások után rohangál, ahelyett, hogy a meglévő munkásokat munkára bírná, vagy munkával látná el őket. Mert az önmegvalósításom, az önérvényesülő kényszerem a fontosabb ahhoz, hogy biztosan álljak a földön, mert én itt akarok célt érni. Eredményt felmutatni önmagamnak, önmagam igazolására. Önigazolás. Isten pedig semmi ilyen dologról nem beszél. Nem értjük Jézust, nem is rá figyelünk, már csak arra van hallásunk, hogy én mit értettem meg úgy, hogy az engem igazoljon. Jézus semmit sem valósított meg emberségéből, önmagából. De megengedte, hogy az Atya megvalósulhasson, láthatóvá legyen általa, a számomra! Alázat, szelídség, engedelmesség, megengedőképesség, … hiányától nyüzsgünk. Ebbe a hibába, mindannyian bele esünk. És észre sem vesszük. Magunkkal vagyunk elfoglalva, nem azzal, amire Krisztus tanít.

Tanulni jöttünk a világra, nem tanítani! Ne hagyj nyugtot nekem Atyám! Ámen