Engedelmesség – milyen ismeretlenként cseng

Zsid 5,7-9 - Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Zs 30 - A karvezetőnek. Zsoltár Dávidtól. Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek, igazságodban szabadíts meg engem! Hajtsd hozzám füledet, siess, szabadíts meg! Légy oltalmazó sziklám és megerősített házam, hogy megszabadíts engem! Mert erősségem és menedékem vagy, a te nevedért légy vezérem és viseld gondomat! Ments ki ebből a csapdából, amelyet ellenem titokban felállítottak, hiszen te vagy erősségem. Kezedbe ajánlom lelkemet, ments meg engem, Uram, igazság Istene! Gyűlölöd azokat, akik üres hiúságok után futnak, én azonban az Úrba vetem bizalmamat. Ujjongva örvendek irgalmasságodnak, hisz megláttad megalázottságomat, észrevetted ínségemet, és nem juttattál ellenség kezére, sőt tágas térre állítottad lábamat. Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongatnak engem, szemem, lelkem, testem a búsulástól elsenyved, mert fájdalomban enyészik el életem, és éveim siránkozásban. Az ínségtől ellankad erőm és remegnek csontjaim. Temérdek ellenségem miatt csúfsággá lettem, szomszédaim és ismerőseim nagyon félnek tőlem: akik meglátnak az utcán, elfutnak előlem. Mint a halott, feledésbe mentem a szívekben, mint összetört edény, olyanná lettem. Mert hallottam sokak szidalmazását, az iszonyatot mindenfelől; Amint egybegyűltek ellenem mindannyian, s azon tanakodtak, hogy elveszik életem. Én azonban benned bízom, Uram; Azt mondom: „Te vagy az én Istenem! Sorsom a te kezedben van.” Ments meg ellenségeim kezéből s üldözőimtől. Ragyogtasd fel szolgád fölött arcodat, szabadíts meg irgalmasságodban. Uram, ne hagyd, hogy szégyen érjen, hisz segítségül hívlak téged. Érje szégyen a gonoszokat és némuljanak el az alvilágban; Némuljanak el az álnok ajkak, melyek az igaz ellen gonoszat szólnak, kevélyen és megvetéssel. Uram, milyen bőséges a te édességed, amelyet elrejtettél a téged félők számára, amelyet a benned bízóknak juttatsz az emberek fiai előtt! Elrejted őket arcod rejtekében az emberek háborgatása elől; Megoltalmazod őket hajlékodban a perlekedő nyelvektől. Áldott az Úr, mert csodásan megmutatta irgalmát nekem a megerősített városban! Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: „Elvetettél szemed elől engem!” Te azonban meghallgattad könyörgésem szavát, amikor kiáltottam hozzád. Szeressétek az Urat, szentjei mind, mert az Úr megőrzi a hűségest, de bőségesen megfizet a kevélyen cselekvőknek. Legyetek bátrak és erősítsétek meg szívetek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek!

Jn 19,25-27 - Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

vagy

Lk 2,33-35 - Apja és anyja csodálkoztak mindazon, amit róla mondtak. Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át - hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.”

Engedelmesség – milyen ismeretlenként cseng a fülben! Ma, ez a szó, ahogy a fegyelmezettség is, vagy a gyöngédség, mintha feledésbe merült jellemvonások volnának.

Úgy tűnik, hogy az ember által gerjesztett kapkodás, rohanás, a követelődzés az erőszakosság, és a figyelmetlenség természetességét akarná az előbbi jellemvonások helyébe állítani.

Pál apostol szavai így hangoznak: „bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett”. Még az Isten Fiának is szüksége volt arra, hogy elszenvedjen dolgokat, melyekből tanulhat! Ma, a „kultúrált világunk”, az intellektuel, civilizált ember olyan környezetett teremtett a maga számára, amiben a szenvedésről úgy vélekedhet, hogy az nem természetes, nem szükséges, nem jó, el kell kerülni! De hát, akkor, ezek szerint olyan eszközt vetünk el, aminek segítségével olyan bölcsességre tehetnénk szert, ami javunkra válhatna! Ráadásul, mi aztán végképp nem állíthatjuk már magunkról azt, hogy Isten fiai lennénk! Amikor már otthonainkból, a szívünkből is teljesen kiutasítjuk azt a Fiút is – nem hogy az Istent! -, aki az Atyához vezethetne minket, bemutatva bennünket Neki, és kérve Őt, hogy fogadjon – az Ő, Jézus Krisztus kérésére – fiának, akit barátjaként vezet az Atya színe elé!

Elutasítjuk a szenvedést, … !?

Ugyan, mit is ünnepel ma az Egyház? Az Egyház, aki már olyan világ kedvére faragta hitvallását, hogy már csak ünnepként képes tisztelni az Asszonyt, aki nem csak megszenvedte a fiút, hanem elszenvedni is kénytelen volt fiát! Pontosabban a fiát ért megaláztatást! (Ezt a napot nem ünnepelni kéne. Nem ünnepnek kellene ismernünk, hanem Máriával együtt érezve, magunkra venni azt, amiről szól az ünnep. Elfogadni a szenvedést a magunk életére kiterjesztve, hogy javunkra szolgálhasson!) Mert úgy gondolom én, hogy Mária számára nem is a keresztre szegezés volt a szenvedés, hanem az az út, mely a golgotára vitte fel Őt, látva, megélve azt a megalázást, megcsúfolást, ami számára teljesen érthetetlen volt bizonyára! Mert Benne, nem az az érthetetlen szeretet élt, amiről a világ tett ott, és akkor tanúságot – és teszünk mi mind, azóta is tanúságot! – amikor Jézust elítélte, kivetette magából, önmaga érdekének védelmében. Máriában az a szeretet élt, valószínűleg, én úgy tudom elképzelni, mely a világot fájlalta - megszenvedte, a testet sanyargatta, és az ember alázatát hiányolta, de ami a Fiúban bizonyosság lett számára: semmit sem ért a világ Isten szándékából, melyet kivet inkább, mint hogy befogadni képessé lehetne rá!

Ez az a lelki adottság, mely képes lehet különbséget tenni az ember bűne és az Isten belé oltott jó szándéka között! Bárcsak ne akarnám igazolni azt, hogy mert bűnös vagyok, az jó, ez a természetes! Az van, ami van, ne akarjak másnak mutatkozni, más lenni, mint ami vagyok.

Jézus azt mondja, ezzel szemben: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet.” [Jn 6,63], és a szenvedés is erre képes megtanítani embert, hogy elfogadni képes legyen azt, ami van. De ne nyugodjon abba bele! Keresse azt, Aki jó, és vágyakozza azt a jót, amire önmagában képtelen, de amire az A Jó, mert hozzá tartozom, és keresem a Hozzá tartozás lehetőségét, módját – ettől vagyok ember! - eljuttathat. Mert nem akarom a rosszat, a bűnt, a magam értetlenségét, és értelmetlenségét, amikor érzem magamban, hogy lehetnék jobb is!

Érteni Istent, a szándékát, még nem jelenti azt, hogy én vagyok az Isten! Hozzá hasonlatosságomon munkálkodni nem tesz Istenné engem! De meggyőzhet abban, hogy Ő, a maga végtelen csodákra képes jóságával, ami a szeretet, és irgalmasságnak nevezhetem, képes lehet kioltani, kiégetni belőlem mindent, ami tőle elválaszt, tőle elidegenít, de amit gyűlölök, és nem akarom! Teszem a rosszat, de tudom, hogy többre vagyok képes – ez nem önámítás, ahogy a világ akarja hitetni, hanem az a büszkeségem, hogy teremtménye vagyok a jónak, a szeretetnek, Aki még a bennem lévő rosszat is képes javamra fordítani! Tudnom kell megszenvedni bűnös voltomat, hogy irtózhassak tőle, és vágyakozhassak az Igazhoz, a Jóhoz, az Élethez tartozni! A Lélekről való tudás bennem – Aki a Jó, mert az az Isten Lelke! – már is jobbá képes tenni!

Benned van létem Istenem egyedül! Tudom, és akarom, és hiszem, bizonyosságom, hogy Te képes vagy rá, akarod, hogy ezt a vágyamat teljesítsed! Ez az, ami éltet, és ami arra vezet, hogy hirdessem a Te végtelen irgalmas szeretetedet! Ámen