Elfeledés

Iz 66,18-21 - De én ismerem tetteiket és gondolataikat, és eljövök, hogy összegyűjtsek minden nemzetet és nyelvet; eljönnek majd, és meglátják dicsőségemet. Jelet helyezek el köztük, és elküldöm közülük azokat, akik megmenekültek, a nemzetekhez: Tarzis, Púl és Lúd, Mesek és Rós, Tubál és Jáván népéhez; a távoli szigetekre, amelyek nem hallották híremet, és nem látták dicsőségemet. És hirdetik majd dicsőségemet a nemzeteknek. Elhozzák valamennyi testvéreteket az összes nemzet közül ajándékul az Úrnak, lovakon, kocsikon és gyaloghintókon, öszvéreken és tevéken szent hegyemre, Jeruzsálembe, - mondja az Úr, - ahogy Izrael fiai hozzák az ajándékot tiszta edényben az Úr házába. És közülük is választok papokat és levitákat, - mondja az Úr. –

Zs 116 - ALLELUJA! Dicsérjétek az Urat minden népek, dicsérjétek őt minden nemzetek! Mert megerősíttetett mirajtunk az ő irgalma, és jósága örökre megmarad!

Zsid 12,5-7.11-13 - és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad” [Péld 3,11-12G]. A fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg? A fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket [Iz 35,3], és lábatokat szoktassátok egyenes járásra [Péld 4,26G], hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg!

Lk 13,22-30 - Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. Közben valaki megkérdezte tőle: „Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Ő ezt felelte nekik: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: „Uram! Nyisd ki nekünk!” Ő ezt feleli majd nektek: „Nem tudom, honnan valók vagytok.” Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: „Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.” Ő erre azt feleli nektek: „Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” [Zsolt 6,9] Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Elfeledés – mondja Pál. Ahogy mondja a zsidóknak, akik a törvényekbe belegabalyodottan már nem ismerik a miérteket, és a lényeget. Vajon, a kereszténységünk nem jutott megint arra a pontra, amikor újra érvényes Pál intése? Most már nekünk, hozzánk, keresztényekhez beszél Pál apostol!

Mi-mindent felejtettünk el abból, amit tudnunk, értenünk, és élnünk kellene? Mert Isten nem szószátyár, és csak azt mondja, ami a lényeges. Mi pedig, sajnos azt értjük, fogjuk fel, és úgy, ami és ahogy a számunkra lényeges. A prizmánk torzít. Ezt nyugodtan állíthatom, Isten szavával szemben, hogy arra van hallásunk, amire vallásunk! Talán akkor valamelyest képesek lehetünk a torzítást kiküszöbölni, korrigálni.

Mert Istennek szándéka van velünk, és az egész teremtésével. De, tudomásul kell vennünk, és számolnunk kell azzal, hogy annak felfogásához, emlékezetéhez szabad akaratot rendelt, minden ember számára! Vajon miért? Miért nem kötelez arra, hogy tegyem azt, ami szerinte a jó?

Azt mondják a bölcsek, hogy a problémákat nem megkerülni kell, még csak megoldani sem, hanem türelemmel viselni, megélni, megengedőn, hogy a probléma, mint a must forrása, kiforrhassa az értéket magából. Vagyis, alázat, türelem, elfogadás, szemlélődés mindennek a titka, amiből a szeretet képes kimunkálni azt, ami mindeneknek javára válik? Az a türelem, alázat, és szemlélődő bölcsesség kell, amivel Isten viseltetik irántam. És ez az a személyessége Istennek, amit a legelőbb, és a legtermészetesebb módon képesé lehetek érzékelni Belőle.

Nem én vagyok a szeretet, de képes lehetek a szeretet felfogására és megélésére! Talán ez a szabadságom miértje! Döntés helyzetbe hoz engem az én Istenem! Méltónak talál rá, hogy jól döntsek! Képes vagyok ezzel a méltósággal élni? Talán, nem is fontos az, hogy mindig jól döntsek. Csak döntsek, és vállaljam döntésem következményét, mert abban van számomra Isten tanítása.

Felfigyeltem még Izajásnál arra, hogy azt mondja az Úr: „elhozzák valamennyi testvéreteket az összes nemzet közül ajándékul az Úrnak”. Mit jelenthet ez? Ma, nekem ebből az hallatszik ki, hogy ha én bárkit is elvezetek Istenhez, akkor az tőlem, Neki ajándék. Ó, de szeretnék ajándékot adni az én Istenemnek! Ugyanakkor, nekem is mernem kell segítséget kérni, elvárni másoktól, hogy mások is megajándékozói lehessenek Istennek!

Tehát, bárki, bármelyikünk Istennek megajándékozója lehet! Persze, ehhez azért nem árt észrevennem, hogy én Isten ajándékaként vagyok!

Elkésni – lehet, elkésni ezek szerint onnan, ahova várnak, ahova meghívásom szól. Vesztésre állok, már is elkéstem? Talán még nem, ha az, aki az ajtóban áll és zörget, azt meghallom, azt bármi okból nem utasítom vissza, hanem befogadom. Elfogadom, hogy hív, hogy szólít, arra, hogy kenyeret adjak az éhezőnek, oltalmat a rászorulónak, látogassam a betegeket, stb. És ez lehet testi és lelki értelemben is olyan dolog, amit nekem kell megtennem, mert én vagyok ott! A kopogtatás nem kell, hogy az legyen. Már, hogy, ahogy azt értjük materiálisan. A kopogtatás lehet egy érzés, egy sejtés, egy felhangzó suttogás, bármi más, amiben valami olyan dologra érzek rá, ami úgy tűnik, hogy az én dolgom akar lenni.

Istenem, halló szívet adj nekem! Ámen