Sirák fia könyvének mai szavai

Sir 44,1.10-15 - Az ősatyák dicsérete Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik, testüket békében eltemették, de nevük él nemzedékről nemzedékre. Népek emlegetik bölcsességüket, és dicséretüket hirdeti a közösség.

Zs 131 - Zarándok-ének. Emlékezzél meg, Uram, Dávidról, és minden gyötrődéséről, arról, hogy megesküdött az Úrnak, fogadalmat tett Jákob erős Istenének: „Nem lépek be házam sátorába, nem megyek föl fekvőhelyem nyugalmába, nem engedem szememet aludni, pilláimat szunnyadozni, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob erős Istenének!” Íme, hallottuk, hogy Efratában volt, és rátaláltunk Jaár mezején. Lépjünk be az ő hajlékába, boruljunk le lábának zsámolyához! Indulj el, Uram, nyugalmad helyére, te és a te hatalmad ládája! Papjaid öltözzenek igazságba, szentjeid pedig ujjongjanak. Dávidért, a te szolgádért, ne vesd meg fölkentednek színét! Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: „Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe. Ha fiaid megtartják szövetségemet, s e törvényeimet, amelyekre megtanítom őket, fiaik is mindenkor trónodon ülnek majd.” Mert Siont választotta ki az Úr, lakásául azt választotta. „Ez lesz a nyugvóhelyem mindörökre, itt lesz a lakásom, mert ezt szeretem. Özvegyeit áldva megáldom, szegényeit jóllakatom kenyérrel. Papjait felruházom segítségemmel, s ujjongva ujjonganak majd szentjei. Dávid hatalmát itt növelem meg, fölkentemnek fáklyát készítek. Ellenségeit szégyenbe öltöztetem, rajta azonban ragyogni fog koronája.”

Mt 13,16-17 - A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

Sirák fia könyvének mai szavai felvetik bennem a kérdést: Ősatyák dicsérete? Híres férfiak? Jámbor férfiak? „Akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre”? Tétován nézek körül, hogy a múltból mi lehet érték a számomra, mi az, amit sürgősen át kell gondolni, tanulva abból, átértékelni! Tulajdonképpen, azt mondhatom el, hogy semmi olyan dolgot nem örököltem őseimtől, ami e világhoz való ragaszkodásomat szolgálná, vagy megakadályozná Istenhez való odafordulásomat! Ugyanakkor: a szövetség részeként vagyok, és lettek utódaim! De, mégis a kérdés motoszkál bennem: mit tartok én, és mit tartanak utódaim a szövetség értékének? Milyen szövetség él bennünk? Van erről olyan meghatározásunk, ami a mienk, amiről érdemes szót ejteni, amiről lehet beszélni, és ami hitvallásom? Úgy, mint sajátom, csak az enyém, mégis része annak a szövetségnek, mely örökségként szállt rám? Vagy, tulajdonképpen, olyan örökség van a birtokomban, amit tudatosan, és szándékoltan át sem adtak, mert már elődeimnek sem volt megfogalmazott érték a kezükben? A sodródás a legnagyobb veszély, amikor semminek sincs megfogható, és szándékolt oka, méltósága, értéke. Amikor a tulajdonlás, nem hordoz értéket, és a tisztelet mögött nem találom az értéket. Már csak egy érzés, mert azt megtanították még, hogy tisztelni kell! Vagyis, kényszerűség, kapaszkodás valamibe, amiről már azt sem tudom, hogy képes megtartani. De valójában azt sem tisztázom magamban, hogy miben szeretném, ha megtartana az a valami?

Nekem gyötrődés, mert zavarba ejt önazonosságom problémája. Látni akarom, igyekszem; hallani, ami boldoggá tehet, boldogságot kelt bennem. De, ugyan, boldog lehet az ember akkor, ha bármit is birtokolhat abból, mi örömére van – tudva, hogy birtokolhatja, de amiért érdemtelenül lett ajándékává! -, de képtelen megosztani másokkal, mert úgy érzi, hogy nincs szüksége arra másoknak? Hogyan lehet beszélni arról másoknak, akik nem értik a szót, és nem látják azt, amit láttatni szeretnék, nem hallják azt, amit hallaniuk kéne? De mert annyira hangosak, és annyira fénylőnek tudják magukat, hogy hang nem érhet el hozzájuk, és fény nem képes megvilágítani őket! A vallás örvényéből szakíts ki bennünket Isten, hogy hinni tudjuk a Te hangodat, a Te fényességedet, és értőkké lehessünk a Te szavaidra!

Mert nem önmagunkat kell hallanunk, látnunk, és éreznünk, hanem azt, Aki Te vagy és lenni szeretnél általunk! Ez a probléma őröl és őrlődik bennem, gyötrelmet keltve, és megosztva!

Az az érzés kerít hatalmába, hogy kereszténységünk – kultúránk, lelkiségünk – úgy porlad szét, mintha semmi értéket nem jelentene számunkra! De ezt észre sem vesszük, rá sem hederítünk, fel sem fogjuk, hogy itt csak veszíteni valónk van! Nekünk, akik ennek a történetnek szereplőivé úgy válunk, hogy fel sem érjük azt, hogy sodródunk, hogy engedjük, hogy történjen velünk. Csak mert el hisszük és elhitetjük magunkkal, illetve képtelenek vagyunk együgyűségünkben és a világban fontoskodó szerepeinktől elcsigázottan, eltávolodni az éppen történésünktől, megtorpanni, visszafordulni, rátekinteni állapotunkra és történetünkre! Megkérdezni önmagunktól: mit csinálok, mi a fontos, miért vagyok?

Mi köze mindennek ahhoz, amiről szól az Írás, az Isten Igéje?

Nem vesszük a bátorságot, a keresztény bátorságot arra, hogy elidegenítsük magunkat attól, ami éppen történik velünk, és bennünk, és általunk! Felvetni a kérdést, mennyi ebből az, ami szándékom, megengedőképességem, illetve, kinek vagyok megengedő? Az a tudatos ember, akinek képzelem magam, az mit tud, mit hisz, és mit érez? Mindeközben hogy érzem magam Isten tenyerén? Merem boldognak tudni magam? Vagy az a boldogság, amit magaménak tartok, az voltaképpen önámítás, szivárvány? És, tulajdonképpen, már nem is Isten tenyerén vagyok, hanem egy magam tákolta piedesztálról állítom, hogy ez Isten tenyere.

Isten kinyilatkoztató jelenléte, mellyel Krisztus által, a megírtak alapján lehet közösségem, mennyire tud közösségivé lenni bennem? Én, Krisztus által, mennyire lehetek közösségivé?

Úgy gondolom, hogy valójában önmagam, és önmagunk kereszténységének megújulása feltétlen szükséges, feltétele is annak, hogy az, amit mára elértéktelenítettünk, lejárattunk, merem mondani, felszámoltunk magunk körül, azt Krisztusból, Krisztussal, a Szentlélek erejére, bölcsességére, és bizalmára hagyatkozással, kezdjük újra építeni magunkból elindulva! Pontosan azért, hogy legyen olyan, általunk deklarált, újra megpecsételt szövetség Istennel, amit kellő alázattal és békességgel adhatunk tovább, az utókorra, „szent örökség” -ként! Mert senki számára nem mondhat annyit Jézus szava, mint számunkra. Mert soha még ember hite annyit nem láthatott, amennyit mi láthatunk, soha ember még annyit nem tapasztalhatott a világból, amit mi tapasztalhatunk! De mit ér mindez, ha a tapasztalásunkat nem vagyunk képesek Isten Igéjébe helyezve megérteni, és azt a megváltásunk eszközeként hasznosítani! Csak azért, hogy Isten országa általunk is épüljön, amire rendelt Isten mindannyiunkat! Segíts meg bennünket Lélek, Isten Szentlelke! Ámen