Elmúlt kétezer év a krisztusi történelemben

2Pét 1,2-7 - Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk az által, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.

Zs 90 - Aki a Fölségesnek oltalmában lakik, a Mindenható árnyékában nyugszik, azt mondja az Úrnak: „Te vagy az én oltalmazóm és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.” Mert ő megment engem a vadászok tőrétől, a súlyos veszélytől. Szárnyával árnyékot borít rád, és tollai alatt menedékre találsz; Pajzs és páncél az ő hűsége, nem kell félned az éjszaka rémeitől, a nappal repülő nyíltól, a sötétben látogató járványtól, a délben pusztító ragálytól. Ezren essenek el bár oldalad mellől és tízezren jobbod felől, hozzád semmi sem közeledik. Sőt saját szemeddel fogod nézni, meglátod a gonoszok bűnhődését. Mert te vagy, Uram, menedékem! Ha a Fölségest választottad oltalmadnak, balszerencse nem ér téged, csapás nem jut sátrad közelébe. Mert angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek. Kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat. Áspiskígyón és viperán fogsz járni, eltiprod az oroszlánt és a sárkányt. Mivel bennem bízik, megszabadítom, oltalma leszek, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, a szorongatás idején vele leszek, megmentem és megdicsőítem. Betöltöm őt hosszú élettel, és megmutatom neki üdvösségemet.

Mk 12,1-12 - Ezután példabeszédekben kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített [Iz 5,1-2]. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: „A fiamat tiszteletben fogják tartani.” A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: „Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!” Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben”?” [Zsolt 118,22-23] Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta ezt a példabeszédet. Otthagyták hát őt, és elmentek.

Elmúlt kétezer év a krisztusi történelemben! Eddig talán megelégedett Isten azzal, és türelemmel várt, hogy megértse az ember: nem elég az Egyház hite! Minden embernek személyes hitében kell tovább lépnie, megerősítve az Egyház hitét. Úgy gondolom, hogy nyugtalan Isten szíve attól, hogy az Ember, az európai ember, mintha a szellemi és lelki fejlődésében megrekedni látszana. Mára úgy tűnik, visszatekintve az utóbbi századokra, hogy Isten feladatot szánt az európai embernek: hogy húzza fel az emberiséget a maga isteni teljességére.

Péter, a mai üzenetét így kezdi: „Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében!” Próbáljuk, és úgy gondolom, mernünk kell, hiszen a keresztény hitvalláshoz a Lélek a bátorság lelkével is meg szeretne bennünket erősíteni, a mai ember számára érthetően, értelmezni e szavakat. Azt mondja: „Kegyelem és békesség töltsön el benneteket”. Mire való a kegyelem, és mitől lesz az a békesség bennem, mely eltölt, hogy szétáradhasson bennem, hogy elteljek, hogy beteljek, „Isten és a mi Urunk, Jézus ismeretében”?

Logikusan felépített, bölcs beszédet hallunk Pétertől. Amit ma tanítanak egyetemeken éveken át, azt Péter, az egyszerű halász ember „zsigerből”, minden előképzettség nélkül tette! Hogy van ez? Erről is érdemes elgondolkodnunk, de most, nem erről a dolgom hangot adni.

Tovább olvasom Péter szavait: „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk”. Egyelőre elég ennyi! Isten gondviselő Isten! Az Embert, útján vezető, terelő, gondoskodó Atya az Isten! Képes rá, hogy több síkon gondolkodjon, a teremtés minden életállapotában helyén viselje, hordozza gondoskodó szeretetével teremtményei sorsát. Amire az élethez és az istenfélelemhez szükségem van, azzal törődik! A törődését Jézus Krisztusban nyilvánítja ki! Péter erről beszél. Jézus életéből, a tanítványaival és apostolaival közösségében élt életéből vonja le Péter a következtetését. Ezek a dolgok azok, amiket nem tartalmazhat egyik evangélium sem, mert ezek azok a motivációk, amikről a történet nem szólhat, csak a tanú. Aki látta és hitt, és a hitéről a bizonyosság az, ami e szavakban kifejeződésre juthat, hogy én is, általa hinni legyek képes Isten végtelen jóságát, és azt, hogy Jézus Krisztus ennek a szeretetnek a megszemélyesülése!

Péter, aztán így folytatja: „Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek”. Nem kevesebb az, amire Jézus érdemessé próbál tenni bennünket, mint az, hogy részeseivé lehessünk, válhassunk az isteni természetnek! Ez arról is szól, hogy bizony, nekem, az embernek van, lehet isteni természetem. Azonban az, hogy enyémmé legyen, azzal nekem van dolgom, a szerint, amiről a Szentírás tanít, engem! Ez az ígéret, ajándék a számomra, vagyis: érte semmit sem kell tennem. Azonban, azért, hogy ennek az ajándékból az ígéretből részem lehessen, valahonnan valahova el kell jutnom. Oda, ahol átvehetem, ahol az ígéret teljesülésbe mehet. Valamiről, ezért le kell mondanom, el kell tudnom engedni azt, ami visszafoghat attól, hogy utamat végig fussam, hogy majd átvehessem az ajándékomat! „A világban uralkodó vágyak”, melyek romlottak, és melyek romlásba visznek, vagyis elpusztítanak, még mielőtt célomat elérhetném!

Péter mondanivalójának a praktikuma csak ez után következik. Azt mondja: „Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.” Mire való a hit? Ahhoz, hogy elindulni legyen erőm az úton, mely célomhoz elvezethet, és ez az erényesség útja! De ez nem több mint az alap az útra lépéshez. Az erényesség alapján kell eligazodnom a tudományokban, hogy a tudományok birtokában képessé lehessek a mértékletességre. A tudományok által elsajátított ismeretek elsősorban a magam javára szolgáljanak, és mikor már arra megfeleltek, akkor váljanak a közösség hasznára. Amiért megértem, hogy a tudás mennyire az erények szolgálatára valók. Bármi tudással élni, ne jelenthesse azt, hogy vissza is élhetek vele! Az erények birtokában válhat javamra a tudás. Megtudva, mire van szükségem az úton, és mire nem. Mi az, ami az úton tart, és mi az, ami eltérít az útról! Ha képessé teszem magam az egyensúly megtartására: mi az, ami kell, és mi az, ami nem, majd ahhoz ragaszkodom, ami utamhoz kell, és azt elutasítom, ami az útra nem kell, akkor békességem lehet Istenben! Ez az a belső békesség, mely nem enged szertelenné, következetlenné, hebehurgyává, felelőtlenné, kétkedővé, és kétségbeesetté lennem! Szóval: mindaz ebből az állapotból forrásozik, ami békességemet megadhatja a számomra. Ha ez a békesség nincs meg bennem, akkor rá kell ismernem arra, hogy mértékletességemben hibádzom!

A folytatásban Péter egy nagyon fontos mérföldkőhöz vezet el bennünket. Azt mondja, hogy, ha nincs bennem meg a lelki békesség, az isteni nyugalom – mondhatnám – akkor az istenfélelmem sérül. Mi is ez az istenfélelem? Ez annyit jelent, hogy tisztelettel, és alázattal, hűséggel és állhatatosan kitartani, ugyanakkor mindig újra-meg újra megteremteni, életre kelteni Istennel a személyes kapcsolatomat, amiben vágyakozom a Vele való közösségre, és képessé teszem magam rá, hogy kedvét keressem! Tiednek lenni, Neked szolgálni, Téged ismerni, hogy értésemmé legyen velem való szándékod. Vagyis, az a megengedő-képesség legyen bennem, ami által isteni természetünk képes alakulni, fejlődni és kibontakozni, már itt, ebben a világban. Mert ebben a létformában válhatunk csak képessé a „tökéletes” szeretetre. Mármint, arra, amire ember eljutni képessé lehet a maga töredékességében, evilági koordinátái között. Legelőbb a testvéri szeretetre, majd a felebaráti szeretetre. Lám, a felebaráti szeretet a magasabb szint! A testvéri szeretet a könnyebb, a felebaráti szeretet a nehezebb feladat. De képessé lehetünk akkor – a felebaráti szeretetre is -, ha erre a „tökéletességre” eljutni képessé tesszük magunkat!

A péteri tanítás honnan indult el? Onnan, hogy az Atya nekünk adja, szánja, vagyis átengedte nekünk a Fiút! „Aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott”! Mert Isten emberré lett, nem tartva istenségét olyan dolognak, melyhez ragaszkodnia kéne. Fontosabb számára az, hogy az ember, kit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, az eljuthasson isteni természetére, teremtettsége méltóságára! Könnyet fakasztó ez a kegyelem, mely bennünket megtalálni és megváltani, mi több: velünk kiengesztelődni készséges! Az anyagi létében rothadó, töppedő embert, a Lélek teljességébe akarja átemelni, magához vonzani. Mert érdemesnek, méltónak találja teremtményét Isten arra, hogy Vele, a teljességében közösségre jusson. A határtalan és végeláthatatlan, az örök és felhőtlen boldogság közösségében nyerjen megigazulást!

A mai evangéliumi rész lényegéhez itt érkezünk el. Mert lehetünk mi rosszul működő, együgyű és öncélú bérlői Isten szőlőjének, azon csak mi veszthetünk. Megölnek minket, pontosabban nem jutunk el a megérdemelt ajándékunk élvezetére, pontosan azért, mert nem lettünk rá érdemesek. Vagyis: előtte belepusztulunk önzésünkbe, önérdekünkbe, önérvényesülésünkbe, csak azért, amiért nem fogadtuk el a tulajdonos használati utasításait, amit a szőlőben tevékenykedő bérlőknek meghagyott. Az örökös jogai, privilégiuma nem fog csorbulni. Ő akkor is az örökös marad! Isten terve vesztünkre fog teljesülni, és nélkülünk, ha ellenszegülünk, illetve, nem válunk megengedőkké terve iránt, tisztelet, alázat híján. „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá”, már most, amihez nem szükséges a mi igenünk, elfogadásunk, helyeslésünk, hódolatunk, imádatunk sem. Ugyanakkor, csodálatot kell, hogy felgerjesszen bennünk e kő, melyre építkezhetünk, és melyre építenünk kell, ha életre vágyunk, ráadásul, örök életre!

Bizony, két síkon működik Isten országának az építése: közösségi szinten, melyben a közös ügyünkként történik az építkezés. Másrészt, személyes síkon, ahol a magam üdvösségéért, az én személyes utamért csak és egyedül én leszek az, aki elszámolással fogok tartozni. E kettő egymást megerősíteni hivatott, egymás ellenére talán nem lehetséges. Azonban, míg a közösségi építkezéshez elég az, hogy jó szándékomat, Isten szándékába szándékozom illeszteni, a magam építéséhez a személyes Istennel való közösség feltétlen szükséges. Ez a személyes, és apró megtéréseim folyamatát jelenti, amiken keresztül tökéletesíthetem közösségi létemet is, jó szándékom Isten szándékába belesimulását.

Minden emberrel személyes dolga van Istennek. Minden kereszténynek személyes ügye van Istennel! Nekem tovább kell mennem azon az általánosságon, ami az Egyház tanításába beleférhet, mert dolga az, az Egyháznak, hogy mindenki üdvösségére legyen! Nekem azonban, a magam üdvösségére tekintettel kell kapcsolatba lépnem Istennel, és Vele való közösségben kell arra eljutnom! Nincs pap, nincs szerzetes, nincs apáca, és nincs senki más ember, aki számára olyan fontos az én Istennel való személyes életem, mint az én számomra kell, hogy az legyen!

A mai, európai ember számára, aki magát intelligensnek, jól képzettnek, erősnek, minden ismeret birtokosának, a tudományokban is jártasnak, bizonyosnak tekinti magát, erre a fontos dologra is rá kell döbbennie: „Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.” [Lk 12,48] Felelősségem van másokért, legfőképpen Isten ügyéért. Amit, ha nem teljesítek, nem veszek magamra, vagy hárítok magamtól, akkor bizony a veszteségeimmel kell már most, időben elkezdenem számolni: mit veszítek akkor, ha ezt így folytatom? Mit nyerhetek azonban akkor, ha ezen az életmódomon változtatok? Úgy gondolom, és a Lélek indít rá, hogy ezt a kérdést feszegessem, felvessem: minden kereszténynek, minden keresztény közösségnek, Egyházaknak fel kell tenni a maga számára ezt a kérdést: ha fontos vagyok, és fontos számomra a jövőm, az örökkévalóságba vetett hitem, akkor nem lehetek fontosabb magamnak, mint az az ország, aminek építése rám van bízva! Veled, és minden kereszténnyel közösségben, akik mind egyetlen használati utasításból kell megvalósítanunk az Isten akaratát, szándékát, örök tervét!

Ebben a vonatkozásban érzem magamat és egész Egyházamat felelősnek Európa népéért. Valamit nekünk kell megváltoztatnunk Istenkapcsolatunkban azért, hogy Európa népének gondolkodásmódja megváltozzon, életről szóljon, és az életért valóvá legyen. Ahol az Ember az a tényező, aki Isten megtestesült valósága, szolgálója, bérlője Isten „szőlőjének”. Isten bőséges termésre számít a bérlői által. Vagy bérlőit meneszti! Kik vagyunk mi, keresztények?

Azok, akik Isten szőlőjét műveljük, és mert már akkora a szőlő, hogy kevesek vagyunk a művelésre, azért újabb munkásokat toborzunk, hogy minél hatékonyabb és bőségesebb termést teremhessen a szőlő? Vagy hűtlen, és gonosz szolgákká válunk, akik henyélünk, és a magunk pecsenyéjét sütögetjük, csak nehogy mások javára váljon a szőlőbirtok? Változtatnunk kell, gyökeres változtatásra van szükség minden helyi közösségben és az egész Magyar Egyház, az egész európai egyház gondolkodásában, hogy a Lélek legyen az uralkodó erő közöttünk és bennünk! Hogy minden keresztényben szabaddá legyen a Lélek, a személyes Istenkapcsolat építésére! Nem egymás gondolataitól kell félnünk, hanem egymás gondolataiban kell felismernünk a Lélek bennünket noszogató kegyelmét! Rá kell ismernünk, hogy nem Isten szab nekünk korlátokat; inkább mi korlátozzuk Őt. Ugyanis dolgunk nem az volna, hogy védekezzünk a világ romlottsága ellen, hanem sóként és lámpásként Istenfélelemről kell tanúságot tennünk, e világban. Ámen