Mi van előbb az emberség, vagy a küldetés

1Pét 1,18-25 - tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból [Iz 52,3], hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek. Tisztítsátok meg tehát lelketeket az igazságnak engedelmeskedve, a nem színlelt testvéri szeretetben. Figyelmesebben, szívből szeressétek egymást, újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élő és örökké megmaradó igéje által, mert minden test olyan, mint a fű, s minden dicsősége, mint a fű virága: elszárad a fű, és lehull a virága, az Úr igéje azonban örökre megmarad [Iz 40,6-8G]. Ez pedig az az ige, amelyet hirdettek nektek.

Zs 147 - Dicsérd az Urat, Jeruzsálem, Dicsérd Sion, Istenedet, Mert ő erőssé teszi kapuid zárait, megáldja benned fiaidat. Békességet ad határaidnak, és a búza javával lakat jól téged. Elküldi szavát a földre, igéi gyorsan futnak. Olyan havat ad, mint a gyapjú, és mint a hamut, szórja a zúzmarát. Mint a morzsát, úgy hullatja jegét, ki tudja hidegét elviselni? De ha elküldi igéjét, felolvasztja azokat, a szele fúj, és folynak a vizek. Kihirdeti igéjét Jákobnak, törvényeit és rendeleteit Izraelnek. Nem tett így egyetlen nemzettel sem, nem ismertette meg őket rendeleteivel. ALLELUJA!

Mk 10,32-45 - Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Mi van előbb az emberség, vagy a küldetés, az Istentől való megbízás? Az emberség, bizony, hogy misztérium. De mégis, a titkát nem önmagának kellene feltárni, abban az Istenben, Aki önmagából valónak alkotta, és önmagának valónak rendelte? Istenéi vagyunk, és belőle vagyunk! Akkor hát, ugyan, nem volna dolgunk az, hogy azt az embert, akit bennünk Isten elrejtett, azt kimunkáljuk, kifaragjuk, hogy majd alkalmassá váljon az Ember, a maga küldetésére?

Jézus, mi előtt elküldi tanítványait, maga előtt, úgy az apostolokat, mint a hetvenkettőt, bizony megdolgozza őket. Arról nem szól az írás, hogy lemorzsolódtak, elmaradtak azok, akik nem voltak erre a feladatra alkalmasak, de azért, amiért azok már erről nem számolhattak be, mert mikor ez megtörtént, azoknak már hírük, hamvuk sem volt. Bár, egy helyen megjegyzi az evangéliumában János, hogy akik elbizonytalanodtak, azok többé nem követték Jézust: „Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: »Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?« Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni. Majd hozzátette: »Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.« Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: »Talán ti is el akartok menni?«” [Jn 6,60-67]

Úgy gondolom, hogy előbb kell emberré felnőni, hogy majd tanítvány és apostol lehessen valaki. Nagy bajt tesz az, ki e kettőt összekeveri, és tanítványnak, vagy apostolnak tekintve magát, erre építi emberségét!

Jézusnak volt követelménye, nem adta lejjebb az igényességét csak azért, mert sokan faképnél hagyták. De, nem is a maga igényességéről volt itt szó, hanem arról az igényességről, amit az Atya diktált, és amire feltakarni kész volt a Fiú! A Fiú, aki embernek teljesnek mondható, az írások alapján! Vagyis, az ember válhat alkalmassá arra, hogy Isten gondolatait megismerve, útján járhasson!

Azt sem tudjuk, hogy azok közül, akiket Jézus elbizonytalanított, végül hányan kullogtak vissza, vagy ott voltak-e akkor, amikor több ezren, Péter szavára megkeresztelkedtek. Bár, azt tudjuk, hogy a két emmauszi tanítvány visszafordult! Belátták, hogy tévedtek.

Hogyan állunk mi, ma ezzel a dologgal? Személyesen, én, és Te, mi és mi mind, kik keresztényeknek mondjuk magunkat? Bizony, a mindben benne vannak azok is, kiket felkentek, kik esküt tettek a szolgálatra.

Jézus azt mondja Jakabnak és Jánosnak, hogy „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni.” De azt nem mondja, hogy önszántatokból, vagy engedelmességből, talán kényszerűségből, de nem jó szívvel, megengedőn? Jézus úgy ment Jeruzsálembe, hogy tudta, ott mi vár rá, de engedelmes volt az Atyának! Nem azért ment, mert trónra akart kerülni, vagy, mert azt várta, hogy majd minden ellene fordulónak szeme láttára bizonyíthatja, hogy legyőzhetetlen. Jézus számára az a pohár tudottan méreggel telt volt, és a keresztsége, valóságos vérfürdő volt, nem számított kevesebbre. Kész volt erre a feladatra! Nem mondom, hogy kész volt a megmérettetésre, mert nem a maga erejében bízott, nem hősködött, hanem megengedő volt, az Atyának. Tudta miért kell ezt megtennie? Azt tudta, hogy mit bízott rá az Atya, a Fiúra, de azt, hogy ez az embernek ez mit jelent, arról valószínűleg nem volt tudása, csak talán sejtése. Az ember számára az áldozat, mint fogalom is, egészen más értelmet hordoz, mint az Isten számára! Az Isten mindent beáldozott az Ember megmentéséért! Azt a misztériumot, azt a titkot, ami hatalmát jelenti, jelentheti. Mert Isten nem hatalmaskodni akar, hanem megmenteni mindent a haláltól, hogy éljen! Mert számára az élet az egyetlen érték, és az élet számára egyenlő a szeretettel.

De, valljuk meg, hogy számunkra, emberek számára ez is egy akkora misztérium, hogy képtelenek vagyunk vele mit kezdeni. Ezért olyan a kereszténység, amilyen: esendő, gyarló, hiteltelen, nem életre való. Halandók vagyunk. Meg kell halnunk, el kell vesznünk, hogy Isten irgalma mossa majd tisztára szennyesünket! Az örök haláltól csak az Ő végtelen szeretete menthet meg bennünket! Csak bírjunk ebben hinni, és ebben a hitben élni, mely bizonyossága legyen annak, hogy van reménye az embernek! Ne engedjük, hogy ragadozókká váljunk. És, ha mégis gyengeségünkben elragad a gonosz, legyen tudatunk bizonyos abban, hogy csak a testünket ragadhatja el, a lelkünket soha. Ezek az áldozatok, a mártírok, a szentek! „Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezték, mennyivel inkább a háza népét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” [Mt 10, 25-28]. Legyen áldott az Úr neve, ki tenyerén hordozza azokat, kik Őt félik! Ámen