Mennyi minden jár a fejünkben
Sir 47,2-11 - Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál. Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népéről a gyalázatot, amikor felemelte kezét, s a parittya kövével leütötte a gőgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erőt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit, és felmagasztalja népe szarvát. Dicsővé tette őt ekként tízezer között, és magasztossá tette az Úr áldásaival, azzal, hogy felajánlotta neki a dicső koronát, és letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat - mind a mai napig -, és letörte szarvukat örökre. Minden tette után magasztalást zengett a Szentnek és Magasságbelinek dicsőítő szavakkal. Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta, és erőt adott neki az ellenséggel szemben. Énekeseket állított fel az oltár előtt, és kellemes dallamokat énekeltetett velük.
Zs 17,31-51 - Én Istenem! - Szeplőtelen az ő útja, tűzben próbált az Úr szava, oltalmazója ő minden benne bízónak. Valóban, ki Isten az Úron kívül? Ki kőszikla a mi Istenünkön kívül? Ő az Isten, aki erővel övezett fel engem, és szeplőtelenné tette utamat. Lábamat gyorssá tette mint a szarvasét, és magaslatokra állított fel engem. Kezemet harcra tanította, karom ércveretű íjat feszít. Üdvösséged pajzsát adtad nekem, jobbod fölemelt és jóságod naggyá tett engem. Tág teret nyitottál lépteimnek, és bokáim nem gyengültek el. Üldözőbe vettem ellenségeimet s elfogtam őket, nem tértem vissza, míg el nem pusztultak. Összetörtem őket, nem tudtak felkelni, a lábam alá estek. Erővel öveztél fel engem a harcra, az ellenem állókat alám vetetted. Megszalasztottad ellenségeimet, és gyűlölőimet széjjelszórtad. Kiáltottak, de nem volt, aki megmentse őket, kiáltottak az Úrhoz, de nem hallgatott rájuk. Szétszórtam őket, mint a szél a port, széttiportam őket, mint az utca sarát. Népem lázadásától megmentettél, nemzetek vezetőjévé tettél engem. Az a nép, amelyet nem ismertem, szolgámmá lett, mihelyt füle hallotta, engedelmeskedett nekem. Idegen fiak hízelegtek nekem, idegenek fiai erejüket vesztették, remegtek rejtekükben. Él az Úr, áldott legyen Segítőm, magasztalják az én megmentő Istenemet! Isten, aki megengeded, hogy bosszút álljak, és népeket vetsz alám, aki megszabadítasz haragos ellenségeimtől, az ellenem támadók fölé juttatsz, megszabadítasz az erőszak emberétől. Dicsérlek érte, Uram, a nemzetek között, és zsoltárt zengek nevednek, aki bőségesen segíti királyát, aki irgalmat gyakorol Fölkentjével, Dáviddal és utódaival mindörökké.
Mk 6,14-29 - Heródes király is hallott róla, mert a neve ismert volt már. Azt mondták: „Keresztelő János támadt fel halottaiból, azért működnek benne a csodatévő erők.” Mások pedig így szóltak: „Illés ő.” Ismét mások azt mondták: „Próféta ez; mintha egy lenne a próféták közül.” Ezeket hallva Heródes így szólt: „János, akinek a fejét vetettem, az támadt fel a halálból.” Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: „Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.” Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki, hogy: „Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!” [Eszt 5,3]. Az kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.
Mennyi minden jár a fejünkben, amikor meghalljuk e nevet: Jézus! Pedig, talán a legfontosabb Vele kapcsolatosan, hogy Ő az, aki engem, téged, mindannyiunkat el akar vezetni az Atyához. Az Atyával való közösségre. Nem egymás ellenére, hanem egymással is közösségben! Jézus senkivel sem téveszthető össze, de azonosítható Istennel!
Amikor én közösségre lépek bárkivel, akkor azért lépek közösségre, hogy Veled, és általad (embertársammal), közelebb kerülhessek az Atyához, amiért benned felismerem Krisztus arcát. Mert Jézus Krisztussá lett, Megváltóvá. Megváltómmá, a Te Megváltóddá, és mindegyikünk Megváltójává. (A megváltásunk ezen a ponton kezdődött el, a véghezvitele, a teljesülésbe menése, rajtam, rajtad, mindegyikünkön áll!) Egészen személyesen, mert Jézusban, aki Krisztus, minden ember személyisége sűrítve, benne van. Benned, embertársamban is arra van igényem és szükségem, hogy a Megváltómra ismerjek. Te válts meg önmagamtól, köss el rosszabbik énemtől, hogy a jobbik énem válhasson teljesebbé. Benned is szeretni akarom Istent. De ahhoz megengedővé kell válnod, hogy rá ismerhessek Benned - az Istenre. És ez vonatkozik rám is: nekem, olyan szelídnek és alázatosnak, békesség szerzőnek és türelmesnek kell lennem, hogy általam rátalálj Istenre, aki megmutatkozik mindegyikünk számára, személyesen Jézusban, a Krisztusban! Azonban, amennyiben torz bennem Krisztus arca, annyiban torzítom el számodra Krisztus arcát! Azért hangsúlyozom ilyen sarkosan a torzulást, amiért tudnom kell, és tudnunk kell, hogy nem vagyunk képesek tisztán tükrözni Jézus arcát. Őt bizony, mindegyikünk egyik oldaláról látja csak. Minduntalan egyik oldaláról látjuk csak, és amikor azt látjuk, amit látni képesek lehetünk, akkor azt tükrözzük, a legjobb szándékkal is. Ezt tudnunk kell, és ezzel békességre kell lépnünk, ezzel kell tudnunk azonosulni. Nem vagyunk többre képesek. Mert nem vagyunk tökéletesek.
Egyedül Jézus az, akiről elmondható, még Ő maga sem mondhatta el magáról (!), hogy bár kísértést szenvedett, de (Zsid 4,15) bűntől mentes maradt! Mert Jézus az Istenfiú, ezért emberként egyedül a tökéletesség is. Egyszerűsítve úgy fogalmazhatjuk, hogy mindannyiunk számára a tökéletes minta. De, éppen ezért, azt is tisztáznunk kell a magunk számára, hogy egyetlen krisztusi közösségi mód sem lehet tökéletes és teljes az igazságban, azonban mindegyikünk tisztelheti a másikban azt, hogy törekszünk a tökéletesre, a teljességre, amire ebben a világban tudjuk, hogy el nem juthatunk. De Krisztussal hittel vallhatjuk, és remélhetjük, hogy az Atya ajándékaként elnyerhetjük. Azonban, nem dolgunk, hogy annak idejét tudjuk (Mk 13,32)! Mégis, itt és most, minden krisztusi közösségnek úgy kell élnie, és viszonyulnia minden más krisztusi közösséghez, hogy egymás kiegészítői!
János, evangéliumát úgy kezdi, hogy elmagyarázza a számunkra, ki Jézus. Azt mondja, hogy Ő az Ige. A magyar nyelvben az Ige meghatározása ez: „valakinek vagy valaminek a cselekvését, történését, létezését vagy állapotát fejezik ki.” Az Evangélium, a jó hír az ember számára az, hogy Jézusban valósul, mutatkozik meg az Isten Igéje! Jézus az Isten cselekvő módja, hogy a cselekvő emberben megvalósulhasson Isten világban való jelenvalósága! Így értem én azt, hogy Jézusban, minden emberi tömörítve benne van, belőle bontakozhat ki minden ember személyisége! Ő az egy test, melynek mi részei vagyunk mind (Róm 12,3-8)! Akik, az Atyával akarnak közösségre jutni. Minden kornak meg vannak a maga útjai ahhoz, hogy az emberek eljuthassanak Krisztussal az Atyához. Vagyis, azok a keresztény kultúrák, melyben az embert Istennel közösségre juttathatják. De egyetlen ilyen kultúrából sem maradhat ki Krisztus! Az már az emberi töredékességünkből ered, hogy szükségesek számunkra ezek a különböző, mégis egymáshoz hasonló utak. Korábban lettek egyházak, felekezetek, lettek szerzetesrendek, majd karizmatikus közösségek, ma már vannak kis egyházak, és számtalan laikus evangelizáló közösség. Miért osztódunk ennyire? Miért darabolódunk szét? Mert képtelenek vagyunk, és egyre inkább képtelenek vagyunk a mérhetetlen mennyiségű információval egyetlen közösségben mit kezdeni. Az információhalmaz minél nagyobb, annál jobban megossza az emberiséget. Senki sem képes ennyi információt felfogni, feldolgozni, kezelni, amennyi ma, keresztbe–kasul átjárja a világunkat. Egymásnak ellentmondók, és egymást kioltók, vagy egymást erősítők, talán, legtöbbjük olyan, melyek bennünk zavart és elidegenedést, elbizonytalanodást keltenek, és nem arra ösztönöznek, segítenek, hogy valaki mellett elköteleződhessünk. Pedig nekünk arra volna és van szükségünk, hogy valakihez tartozzunk, valakivel közösségre lelhessünk. Kénytelenek vagyunk abból csipegetni, néhányat megragadni, és amit képesek vagyunk megragadni, azzal valamit kezdeni. Sokszor már úgy érezzük, hogy túl sok kompromisszumot kell kötnünk, és a sok kompromisszum között nem találjuk énünket, helyünket, azt az igazodási pontot, ami a legfontosabb kéne, hogy legyen a számomra!
Velem még magamnak sem sikerül törődnöm, és senki sincs, aki törődne velem, mert a világ mindig megszerezni akar magának, és semmit sem ajándékoz nekem. Pedig, az ajándékozás a szeretet jele.
A közösség az, amiben megtapasztalhatom, hogy valamit kapok, amire nem vagyok méltó, de amire szükségem van, és, ami életre kelt! Ugyanakkor, minden közösséghez óvatosan kötődünk, ne kelljen elköteleződnöm. Tartózhassak oda, ahol most nekem a jó! Mert nem vagyok bizonyos abban, hogy a jó, az holnap is ugyanazt jelenti a számomra, hiszen holnap megint olyan új információhalmazok között fogom találni magam, amiből nem tudom, hogy mi lesz számomra a jó, és szükséges, …
Mert a világ azt sugallja, hogy valósítsd meg önmagad, legyél a pillanatban és a pillanatnak a legjobban megfelelő! Annak a pillanatnak, amiben nekem rád van szükségem, aki azt hiszed, hogy önmagad vagy, miközben kiszolgálod az igényeimet. Az éppen hatalmat jelentő, hirdető, kikényszerítő, igényt generáló, érdekeit érvényesíteni tudó, élősdi fenevad, vagy úgy is nevezhetjük, hogy az egyik Antikrisztus.
Sokszor nem marad más számunkra, mint a védekezés ösztöne, mely közösséget keres, amely megvéd azok ellen, akik ellen nem vagyunk képesek védekezni egyedül, magányosan. A mai korban kiszolgáltatottak vagyunk, mindannyian, egymásnak. Éppen ezért mi mind egymással szemben is bizalmatlanok vagyunk, ami a közösségi erő, a közösségépítés ellen hat. Sokszor azért vonulunk közösségbe, hogy a közösséget magunk mögött tudva támadhassunk. Tudva, hogy legjobb védekezés a támadás.
Pedig, nem kéne tennünk semmi mást, mint amire Jézus tanít: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” [Jn 13,34-35] Sajnos értetlenül, összezavarodottan állunk e szavak előtt!
Számítok Rád Istenem, hogy Te számíthass rám! De kérem kegyelmedet, hogy bűnös életem ellenére is, ahogy Dávid gyermeke, úgy gyermekem is a Te dicsőséged részévé lehessen! Ámen
