Küldetése van a megtérőnek!

2Sám 15,13-14.30; 16,5-13a - Hírmondó jött ekkor Dávidhoz és azt mondta: „Teljes szívvel követi Absalomot egész Izrael.” Azt mondta erre Dávid a szolgáinak, akik vele voltak Jeruzsálemben: „Keljetek fel, meneküljünk, mert nem lesz menekvésünk Absalom színe elől; szaporán menjetek, hogy ha megérkezik, itt ne lepjen minket, s romlást ne zúdítson ránk, s kardélre ne hányja a várost.” Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé.

Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. Így szólt Szemei, amikor a királyt átkozta: „Eredj, eredj te vérszopó ember, Béliál fia! Megtorolta rajtad az Úr Saul házának minden vérét, hogy elfoglaltad királyságát és Absalomnak, a fiadnak a kezébe adta az Úr a királyságot, s téged íme, szorongatnak bajaid, mert vérszopó ember vagy.” Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: „Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.” Ám a király azt mondta: „Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy „miért cselekszik így.”„ Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: „Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért.” Tovább ment tehát Dávid, s vele társai az úton, Szemei pedig a hegygerinc oldalán, vele szemben haladt, s közben átkozódott, köveket hajigált és földet hányt feléje.

Zs 3 - Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült. Uram, számosan szorongatnak engem, és sokan kelnek föl ellenem! Sokan mondják rám: „Nincsen segítsége Istenében!” Ám te, Uram, oltalmam vagy nekem, dicsőségem vagy, és fölemeled fejem. Hangos szómmal az Úrhoz kiáltottam, s szent hegyéről meghallgatott engem. Aludni tértem, s álomba merültem, és felébredtem, mert az Úr fölkarolt engem. Nem félek ezernyi néptől, amely körös-körül rám tör. Kelj fel, Uram, szabadíts meg, Istenem! Te arcul csaptad minden ellenségem, a bűnösök fogát összetörted. Az Úré a szabadítás, legyen áldásod népeden!

Mk 5,1-20 - Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és nagy hangon kiáltotta: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!” Ő ugyanis azt mondta neki: „Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!” Ekkor megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Az így válaszolt neki: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről. Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. A démonok azt kérték tőle: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.” Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: „Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott.

Küldetése van a megtérőnek! Ami abból van, hogy az Isten kegyelméből lett a megtérő azzá. A megtérésre Isten vezeti, juttatja el az embert. De, mert Isten minden egyes ember iránt és minden egyes emberért személyesen elkötelezett, a megtérést sem önmagáért tekinti szentnek, és érdemesnek. Az azért való, amiért az egyén a közösségért való, és amiért a közösségnek elengedhetetlen szüksége van az egyénre.

Amikor az egyén, a személy, ezt nem tartja tiszteletben, akkor az a szeretet ellen vét, ami a bűn! Az önzés ilyen módon bűne az embernek, és mert képtelenek vagyunk a feltétlen önzetlenségre, ezért vagyunk bűnösek. Amivel mi egymást is bűnössé tesszük. Ennek szab határt Jézus, ennek hirdet határt Isten, Jézus által.

Ember, vedd észre magad, magadban az Istent, hogy a másik emberben, a világban, körülötted, mindenben, ami van, észrevenni képes lehessél az Istent! A szentet, a jót, a tisztát, az ártatlanságot, az örökkévalót. Mert nincs élet az Örökkévalóság nélkül! Aki az Örökkévaló ellen tesz, az az élet ellen tesz!

Nem riogatni akarok, bocsánat! Sarokpontokat próbálok letenni, amihez képest legyen a mozgásterünk. Az alapállás, hogy bűnösök vagyunk mi mind. De az nem, hogy a bűn helyes, jó. De nem is természetellenes.

Isten jelenléte a világban, pontosan arról szól, hogy mindennek van két oldala. De azért, amiért az egyik oldal – és az a teremtett világ – nem tökéletes, azért nem szabad eltagadnunk a másik oldalt. Tudni kell nekem, az embernek, hogy ez az élet a kiforrás, a kelés, a megtisztulásra vezető út. Isten engem ebben a szennyes énemben fogad el, de azt mutatja meg, hogy mire juthatok el, ha teszek érte, és elfogadom azt, hogy Ő, az aranyolvasztó képes kiolvasztani belőlem a színaranyat. Én magam nem, de ha én Vele együttműködök, akkor Neki sikerülhet ez. Ez jó, és erre kell magamat megengedővé tennem!

Figyeljük csak meg, milyen különbség van az evangélium két párbeszéde között? Amikor a gonosz elegyedik beszédbe Jézussal, és amikor a megtért kezd beszélgetésbe Jézussal! Milyen különbséget fedezhetek fel a két beszéd között? Az ember két alapállása közötti különbség ez:

1. Az előbbi beszélgetésben két idegen találkozását látjuk, akik egymástól idegenkednek, éppen ezért tartózkodóan elutasítóan álnak szóba egymással:

- Bűnös vagyok, bűnben élek, nem lehetek képes többre, hát akkor ebben az állapotomban éljem úgy az életemet, ahogy az jó, legalább nekem. Mit érdekel a másik ember. Szégyellem magam, de na és, jól érzem magam. Egyébként is, mindenki így él!

2. A második esetben már két olyan személy találkozását látjuk, akik igénylik, szükségét látják annak, hogy egymással kapcsolatuk legyen: »Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: „Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!”«

- Bűnös vagyok, de akarom a megváltásomat, a megtérésemet! Ezért barátságot keresek Jézussal. Ismerni akarom, és Hozzá akarom igazítani az életem, Hozzá akarok hasonlóvá lenni. A többit rá bízom az Atyára, akiről tanít engem Jézus. Elhiszem azt, hogy jó lehetek, ha jó, akkor életem lehet, és nem halálom, ha életem, akkor örökéletem is! Akarom!

Ebben az utóbbi esetben, valami olyan életet próbálok élni - emberként, ami segítségére lehet másoknak. Megkönnyíti mások életét. Esetleg olyan környezetet teremtek mások számára, ahol jó lenni, érdemes lenni, és akivel szeretnek lenni; talán akihez szeretnének hasonlítani is. Ez az, amikor Isten jelenlétében élő személy, nem idegen a világtól, de nem idegen a jóakaratú emberek számára. Megérzik mások, akikben van igény a világ vonzásától elidegenedni, mert valami jobb élet vágya él bennük, hogy az a közeg, valamitől más hangulatú, más a szaga, vagy talán illata van. Talán erő és békesség árad, nyugalom, szelídség, … valami olyan, ami a világból számára hiányzik! Mert ők a kereső emberek, hozzájuk küldi Jézus az apostolokat és a tanítványait.

De a hozzájuk, nem úgy értendő – véleményem szerint, hogy keressétek meg őket, hanem úgy, hogy az Isten terében élő ember legyen vonzóvá, keltse fel az érdeklődését azoknak, akikben Isten lelke már elkezdett munkálkodni. Ez a közösségi misszió, mely ma életképes lehet, szerintem. Nem hiszek abban, hogy utcai misszió, hogy elmenni és meggyőzni másokat a magunk igazáról, az igazuk ellenében, vagy, mert képtelenek annyira eljutni, hogy fel sem ismerik még a maguk igazát sem, éppen ezért mások igaztalanságában vergődnek.

Azt állítom, hogy nekünk, keresztényeknek, végre közösségre kellene lépnünk, nem a világ kiszolgálásával foglalatoskodni, mert az nem Isten országának építése, hanem a gonosz ügyének a szolgálata. Nekem magamnak, a magam, Isten által rám szabott személyiségem kialakításán kell munkálkodnom, az Isten szeretetét megélnem a Lélek ajándékai által, és gyümölcseinek bőséges termését hoznom. „A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni.” [Mt 12,33] (Ráadásul egy gyümölcsfa, gyümölcsöskertben, többedmagával képes jó termést hozni!) A Lélek gyümölcsei azonban nem azonosak azzal, amit egy egocentrikus ember annak tekint. Mert „a lélek gyümölcsei: öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség (szerénység), önmegtartóztatás (tisztaság). [Gal 5,22-23] Segíts meg Istenem, hogy termékeny lehessek a szeretetre! Ámen