Mire való a hit, és honnan fakad a vonzalom Hozzád, Istenem?

1Sám 3,1-10 - Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli előtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elő gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek szeme elhomályosodott már és látni sem tudott, a szokott helyén pihent, Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: „Itt vagyok!” Azután odafutott Hélihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Héli azt felelte: „Nem hívtalak, menj vissza és aludj!” Elment tehát és aludt. Ám az Úr ismét szólította Sámuelt. Sámuel megint felkelt, Hélihez ment, s azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Az ezt felelte: „Nem hívtalak, fiam, menj vissza és aludj!” Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem nyilatkozott meg neki az Úr szózata. Ám az Úr ismét, harmadszor is szólította Sámuelt. Ő megint felkelt, Hélihez ment, és azt mondta neki: „Itt vagyok, hívtál!” Megértette erre Héli, hogy az Úr szólítja a gyermeket, ezért azt mondta Sámuelnek: „Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”„ Elment tehát Sámuel, s aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: „Sámuel, Sámuel!” Sámuel erre azt felelte: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”

Zs 39 - A karvezetőnek. Dávid zsoltára. Várva-vártam az Urat, s ő lehajolt hozzám. Meghallgatta könyörgésemet, kihúzott a nyomorúság verméből, a sár fertőjéből; Lábamat kősziklára helyezte, lépésemet biztossá tette. Új éneket adott számba, Istenünket dicsérő szózatot. Sokan látják és félelem fogja el őket, s az Úrba vetik reményüket. Boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét, s aki nem tart a gőgösöktől, a hazugságra vetemedőktől. Sokat tettél értünk, Uram, én Istenem, csodáiddal és terveiddel: nincs hozzád hasonló senki sem! Hirdetni akarom őket és beszélni róluk, de túl sok ahhoz, hogy számba vehetném. Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van.” Nagy gyülekezet előtt hirdetem igazságodat; Íme nem tartom vissza ajkamat, Uram, te tudod! Igazságodat nem rejtem el szívemben, hűségedet és segítségedet hirdetem. Nem titkolom irgalmadat és hűségedet a nagy gyülekezetben. Te, Uram, ne vond meg irgalmadat tőlem; Kegyelmed és hűséged tartson fenn mindenkor engem, mert számtalan veszély környékez; utolértek gonoszságaim, fel sem tudok tekinteni, számosabbak, mint a hajszál fejemen, és a szívem is elhagyott engem. Teljék kedved, Uram, megmentésemben, Uram, siess segítségemre. Jöjjenek zavarba mind és szégyenüljenek meg, akik életemre törnek, hogy elvegyék. Hátráljanak meg és piruljanak, akik rosszat akarnak nekem. Dermedjenek meg zavarukban, akik azt mondják: „Úgy kell neked!” Ujjongjanak s örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek; „Magasztaltassék az Úr!” - mondják mindenkor, akik örvendeznek szabadításodon. Bár én koldus vagyok és szegény, az Úr majd gondoskodik rólam. Segítőm és szabadítóm te vagy, Istenem, ne késlekedj!

Mk 1,29-39 - Ezután mindjárt kiment a zsinagógából, és elmentek Simon és András házába Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa lázasan feküdt. Mindjárt szóltak is neki miatta. Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva. Erre rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik. Amikor beesteledett és a nap lement, odavitték hozzá az összes beteget és a megszállottakat: az egész város odagyűlt az ajtóhoz. Meggyógyított sok beteget, a különféle bajokban sínylődőket, és sok ördögöt űzött ki, de nem hagyta őket szóhoz jutni, mert azok ismerték őt. Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: „Mindenki téged keres.” Azt felelte: „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

Mire való a hit, és honnan fakad a vonzalom Hozzád, Istenem? Talán mert boldogságra vágyom! Így vagyok kénytelen hinni a zsoltáros szavának: „Boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét”! Mert engeded számomra megízlelni ennek boldogságát. Legyen dicséret, magasztalás a Nevednek, bennem és általam a világban, míg világot adsz nekem e földi hazában, de, hogy megírhatom, lejegyezhetem, úgy mindörökre! Ámen

Hogy melyik van előbb, a hit, vagy a boldogság íze, mely Rólad szól? Talán felesleges is erről dilemmázni, hisz a kettő számomra együtt jár, éltet és hajt.

Ahogy a zsoltáros is vallja, egyszerre észreveszem, hogy járni tudok. És már nem azzal törődöm, hogy mi volt előbb a képesség, vagy a tapasztalás, egyszerűen gyönyörködöm abban, hogy lehetnek saját útjaim. Felfedezhetem a világot. A lelki ember számára ez azt jelenti, hogy felfedezhetem Isten világát, mert engedi, megengedi, sőt, kínálja számomra a világának felfedezését. A magam számára, személyesen nekem adja magát! Hogy életem legyen.

Jól esik most a Zsoltárossal együtt elmélkedni Isten jelenlétéről, arról, hogy az én örömöm Isten szeretetéből való öröm, éppen ezért jó, és jóra vezet engem.

A szabadító Isten. Aki életében még nem élte meg a szorongattatást, az még nem is élt. Márpedig az embernek magát kell megismernie. Feltárni képességeinek, adottságainak legvégső határait, megismerni karizmáit, de szembesülni vágyaival, álmaival is, melyek sajátjai, vagy sem. Amikor az ember megpróbálja magát, bátorságot véve arra is, hogy sérüléseket szerezzen, és sérüléseket is okozzon másoknak, bizony eléri, elérheti azt a határt, ahol megszorul, megreked. Ahonnan már csak segítséggel tud kijutni. Az ember, ebben az állapotában döbben rá arra, hogy bizony, a bajban segítségre emberben nem talál. Vagy, ha talál is, az Istentől való. Bizony, van olyan életállapot, ahol az ember magára marad. Hallgattam egy jezsuita misszionáriust, aki azt vallja, hogy a posztmodern életérzés pontosan az, hogy az ember az érdektelenségbe menekül, vagy süpped, gyerekes marad, nem képes felnőtté válni. Ugyanakkor, mindkettőből hiányzik egy valami, az a gyermeki lélek. Amire az jellemző, hogy tudatossággal éli, hogy szüksége van valakire, valamire, önmaga nem képes önmagává lenni. Amikor az ember már önmagában de emberben sem remélhet, akkor egyetlen segítsége marad, az Isten, aki kész a bajban segíteni! Aki nem hagyja magára a bajban lévőt. Erről szólnak Jézus boldog mondásai.

Sokszor találkozom azzal, keresztény közegben, hogy amikor baljósnak tartjuk élet-állapotunkat, és Istenhez fordulunk segítségért, nem nyer meghallgatást kérésünk. Olyankor értetlenek, számon-kérők leszünk, szitkozódókká válunk. Pedig ennek oka nem valószínű, hogy Isten. arra gondolok, hogy a mai ember egyre inkább abba az irányban fejlődik, hogy önérvényesülés, önrendelkezés, személyiségi jogai vannak, meg stb. Vagyis, minden felett önrendelkezőkké akarunk lenni, ne legyen senkire szükségünk, ne kelljen senkitől semmit kérnünk, vagy bármiért is hálásakká lennünk. Így aztán Istenhez is akkor fordulunk, amikor már a határainknak ütközünk, bár nem okvetlenül jelenti ez azt, hogy szorongattatásba kerülünk, csak egyszerűen tér- és idő-határainkat, vagy cselekvési lehetőségeinkben korlátokhoz érünk, egész egyszerűen képteleneknek érezzük magunkat arra, hogy véghezvigyük akaratunkat, és akkor már az Istent is rá akarjuk bírni arra, hogy bennünket szolgáljon. Amire, természetesen Isten nem kapható. Isten hajlandó szolgálni bennünket, csak kiszolgálni nem, különösen nem, ha szándékaival nem egyezők kicsinyes, olykor önző szándékaink. A szabadító Isten nem szabados. Ő nagyol jól tudja a határokat, mindezek között az én határaimat is tiszteletben tartja, melyeket én magam nem vagyok képes felismerni, megismerni.

Mára eddig jutottam ebben a napi elmélkedésemben, de arra alkalmas, és köszönöm Istenem, hogy talán ma megint sikerül egy kicsit, e gondolatok mentén, megtérnem Hozzád, közelebb jutnom a Te boldogságodhoz, örömödhöz! „Te, Uram, ne vond meg irgalmadat tőlem; Kegyelmed és hűséged tartson fenn mindenkor engem, mert számtalan veszély környékez”. Ámen