Szépsége van a szónak!

Sir 24, 1-4., 12-16 - A maga dicséretét zengi a bölcsesség, népe közepette dicséri önmagát. Megszólal a Magasságbeli népének körében, és hatalma láttán dicsekedve mondja: „Én a Fölségesnek szájából születtem, s ködként borítottam be az egész földet. Fönt a magasságban volt a lakóhelyem, és a trónusom felhőoszlopon állt. Dicsőséges nép közt vertem így gyökeret, az Úrnak részében, az ő örökrészén. Magasra nőttem, mint Libanon cédrusa, és mint a ciprusok a Hermon-hegységben. Magasra nőttem, mint Engedi pálmája, mint a jerikói rózsaültetvények. Mint a pompás olajfa a síkságon, mint a vízmelléki platán, úgy nőttem fel. Illatos vagyok, mint a fahéj és a balzsam, mint a kiváló mirha, illatot árasztok. Mint a stórax, a galbán, az ónix és a stakté, mint a jó illatú tömjén a sátorban. Mint a terebint, kiterjesztem ágaim, ágaim szépek és ékesek.

Ef 1, 3-6., 16-18 - Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Mindig hálát adok értetek, és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok. Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a felséges örökség, amely övé a szentek között.

Jn 1, 1-18 - Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.

Szépsége van a szónak! De a szépségét nem az anyagi mivoltom fogja fel, és értékeli, hanem a Lélek, mely lefoglalja testemet a maga számára. Hallgatom Pál szavait, és gyönyörködöm bennük: „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket.” Miközben Istent dicsőíti, az Istenben az Embert áldja. Felmagasztalja az Embernek, Isten dicsőségében valóságát! Áldásával figyelmeztet is egyben, hogy állapotom nem természetes, hanem természet fölötti. Amibe bele kell helyezkednem, benne kell magamat felismernem, megismernem, és felfedeznem. Vagyok! Ez az állapotom sejtetni engedi, hogy a világi gondok silányak, annyira, hogy méltatlanná tesz az életre, ha bennünk megrekedek. Felül kell emelkednünk, túl kell lépnünk árnyékunkon, melyek a földre rántanak, és ebben az anyagi világban megfeledkezésre bírnak. Rá venni bírnak, hogy az életem ne arról szóljon, amire Isten szánja, hanem valami sokkal szegényesebbről, ami nem ünnepelhető, nem dicsőíthető. A káromlás ebből a meg nem érthető világi gondokban elmerülő emberből, mint anyag tömegéből fakadnak föl. Ami kicsinyesség, és félelem, és hiányzik belőle a szeretet féktelen szabadsága, könnyedsége, szárnyalása.

Éreznem kell Pál szavaiból a felszabadító élményt, mely a szeretetre hív el, köt el, és old el. Merjél Ember repülni, szárnyalni! Hiszen Isten, Lelke által szabadít föl téged a törvény szolgasága alól!

A boldogság az az állapot, amikor semmi sem akadályoz meg, tart vissza attól az örömtől, mely az életnek képes örülni, felszabadultan! Mikor nem a bűneimtől fájok, hanem az irgalmas szeretetet megtapasztalom, mely elköt, el oldoz önmagamtól, hogy Isten magához ölelhessen. Mert ölelni akar engem, beleölelni a maga végtelen és túláradó örökkévaló szeretetébe! Erre próbál bátorítani Isten, hogy mi is, Emberek, így forduljunk egymás felé. Az Ő bennünket megújító és felszabadító szeretetével. Próbáljuk megosztani másokkal azt, ami érdemtelenül a miénk. Ami „Krisztusban minden lelki áldással” kiárad ránk, amit a hitünk által képesek vagyunk tapasztalni, megélni. Örömünk ha van, akkor azért van, mert Istentől van. Arról az örömről beszélek, mely irgalmasságának érdeme, és nem az enyém, de rajtam nyugszik, míg a másik emberben fel nem oldódik, ki nem bontakozik!

Tegyél képessé a Te szabadságodra Istenem, hogy szereteted éltetővé legyen általam! Ámen